FRIENDZONE

10.

Delaney

Szerdán az aznapi utolsó stúdió gyakorlati órámról fél órával hamarabb elenged Mrs. Green. A szerdai mindig fárasztó nap, mert szinte egész nap csak gyakorlati órám van, ami a negyedik után már eléggé megviseli az állóképességemet. Emiatt csigalassúsággal zuhanyozok le és szedem össze magamat.

- Delaney – szólít meg egy női hang, miközben éppen a táskámba dobálom a cuccaimat.

Kíváncsian fordulok hátra és egy alacsony, rövid, barna hajú lánnyal találom szembe magamat. Több órára is együtt járunk, ezért már nem csak az arcát, hanem a nevét is megjegyeztem.

- Macy, ugye? – érdeklődök.

Hatalmas mosoly terül szét az arcán és bólint.

- Elképesztő a mozgásod – közli velem és lelkesen hadonászik közben.

Kicsit emlékeztet Laurára, de lehet, hogy még nála is virgoncabb, ami nagy szó.

- Köszönöm, te is jól táncolsz.

Megdicsérem, bár ha őszinte akarok lenni, nem igazán emlékszem arra, hogyan táncol. Amikor táncolok, nem törődök a körülöttem lévőkkel. Az órán általában csak a tanárra összpontosítok és Macy arca is csak az elméleti előadásokról ugrott be.

- Azért van még mit tanulnom, de ezért vagyok itt – vigyorog rám. – Te viszont profi vagy. Néha úgy gondolom, hogy neked kéne a tanárnak lenned. Főleg az improvizációs órákon – kicsit drámaian forgatja a szemét, de egyet kell értenem vele.

Mr. Nelson azt hiszem nem igazán ért a tánchoz éppen ezért nem is értem, hogy mit keres a TUA-n, mint tanár.

- Nagyon kedves vagy, köszi – őszintén rámosolygok, mert tényleg jól esik a dicséret.

- Ha van valamikor időd, akkor összefuthatnánk. Szükségem lenne egy kis felzárkózásra az új jazz koreográfiából. Nem megy valami jól – húzza el a száját.

Az ismeretlenekkel történő konfrontálódás még mindig nem az erősségem, főleg ha éppen hulla fáradt vagyok. De ha táncról van szó, akkor kivételt teszek és örömmel gyakorolok egy idegen lánnyal is.

- Persze, szívesen segítek – a vállamra kapom a sporttáskámat, és éppen ekkor csipog a telefonom. Laura küldött pár kérdőjelet. Mostanra már megszoktam a szavak nélküli érdeklődését a hollétem felől. – Most viszont mennem kell, bocsi. Megkeresnél Facebookon? – pillantok rá, miközben hátrálni kezdek a folyosóra nyíló ajtó felé.

- Igen, írok majd, szia – hatalmas mosollyal integet.

Még utoljára intek neki, majd kilépek az ajtón. Hangosan kifújom a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartottam. Még mindig frusztrációt okoz az ismerkedés.

Közel van a menza, mégis beletelik 10 percbe, mire elvonszolom magamat az épületig. Közben írok Laurának, hogy mindjárt ott vagyok, mert egyre csak küldi a kérdőjeleket. Úgy néz ki, már megint fel van pörögve. Gondolom neki ma nem volt gyakorlata.

Az ebédlő szokás szerint zsúfolásig van. Gyorsan beállok a sorba, mielőtt még többen megelőznének.

- Della – hallom meg a nevemet, amire felnézek.

Megkönnyebbülten veszem észre, ahogy a sor elejéről Xander integet nekem. Odalépkedek hozzá és nem igazán törődök a hallgatótársaim hőbörgésével.

- Köszi – vigyorgok rá hálásan és elveszek egy tálcát.

Xander ugyanúgy felszerelkezik mindenféle kajával, ahogy Cade szokott, én viszont csak egy salátát és egy üveg ásványvizet veszek. Sok mozgás után sosem vagyok éhes. Xander egyfolytában az idegesítő szobatársáról magyaráz, én pedig megértően bólogatok, miközben a szokásos asztalunkhoz lépünk.