FRIENDZONE

Prológus

Delaney

Próbálok eltekinteni a ténytől, miszerint a szállásomhoz tartozó bár ugyanolyan leharcolt állapotban van, mint az épület többi része. A pubban - amely sokkal inkább egy lepukkant kocsmához hasonlít - izzadtság és alkoholszag keveredik, és ahogy megcsapja az orromat a bűz, azonnal elfintorodom. Szinte még be sem lépek, már az ajtóban nekem ütközik egy szőke lány. Sűrűn elnézést kér, de a szavait csak nehezen értem meg. Könnyen visszaállítom a lábára a vékony, alacsony lányt. Motyog valami köszönet-félét, de az egészből csak a belőle áradó áporodott alkoholszagot érzékelem. Szerettem volna megdöbbenni és lesajnálóan (a körülbelül velem egyidős) lány után nézni, de nem volt hozzá jogom tekintve, hogy terveim szerint pár óra múlva én is valahogy így fogok kinézni. A bár tömve van emberekkel és nagy szerencsémre éppen akkor szabadul fel egy hely a pultnál, amikor oda érek. Azonnal odapattanok és intek a csaposnak. Miután megkapom a whiskymet, ráérősen körbenézek. A szűk helyiség úgy néz ki, mint egy romkocsma, teli tömve emberekkel. A néhol megrepedt műanyag asztaloknál ülő 50-es házaspárok fintorogva néznek a tánctéren vonagló fiatal lányokra, és az őket megállás nélkül taperoló, jobbára velük egyidős, rosszabb esetben sokkal idősebb fiúkra és férfiakra. A rozoga pultot támasztó, egyedül érkezők egyetlen társasága a kezükben szorongatott alkoholtartalmú ital. Magamat sajnálva konstatálom, hogy én bizony az ő táborukat erősítem.

Hiába döntöm magamba a harmadik vodkámat, még mindig ugyanolyan szarul érzem magam. Igyekszem nem törődni a bensőmet mardosó fájdalommal, de ez lehetetlen feladatnak bizonyul. Sok mindent elviseltem már és megedződtem, de ez az egész most túl sok még nekem is. Amit az állítólagos családom tett, azt már az én gyomrom sem vette be. De egyetértek a mondással, mely szerint minden rosszban van valami jó. Mindig is ki akartam szabadulni onnan, ahol felnőttem, de valamiért soha nem jutottam el addig a pontig, hogy a tervem meg is valósíthassam. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A végső löket. 20 évnyi szenvedés után végre sikerült kitörnöm a személyes poklomból és ehhez annak kellett kiderülnie, hogy egész életemben egy hatalmas hazugságban éltem. Remek.

Felvont szemöldökkel nézek a mellettem álló sikongató lányokra, akik közül az egyik valamiért folyamatosan üvöltözik. Kicsit előrébb hajolok, hogy rálássak a jelenetre és már meg is pillantom a lányt, aki szó szerint belém botlott az érkezésemkor. Bambán néz az előtte álló fekete hajú lányra, aki a foltos pólójára mutogatva megállás nélkül hadonászik és ordít vele.

- Mi a franc? – motyogom meglepetten, amikor a dühös lány hirtelen belekapaszkodik a másik hajába.

Körbenézek, de mindenki csak döbbenten figyeli, ahogy a részeg szőke elterül a földön. Valószínűleg semmit nem érzékelt abból, hogy a hajánál fogva a földre rántották tekintve, hogy mennyire be van állva. Viszont úgy tűnik, én sem vagyok se józan, se normális, mert lepattanok a székről és miközben a fekete hajú a barátnőivel röhög a földön fekvő lányon, én egy egyszerű mozdulattal a hóna alá nyúlok és felszedem a piszkos padlóról.

- Te meg ki vagy? – néz rám lesajnálóan a fekete, amikor észrevesz.

Fekete műhaja a vállára omlik, de azért nem takarja el a mély dekoltázsát. Egy fekete toppot és egy csöppnyi rövidnadrágot visel. Az öltözékéből és a viselkedéséből azonnal le lehet következtetni, hogy körülbelül milyen személyisége lehet. Nem vagyok előítéletes, isten ments, de ez egy ribanc.

- Az, akihez jobb, ha nem szólsz hozzá – vigyorgok rá erőltetetten.

- Különben mi lesz te kis ribanc? – röhög fel a fél szemöldökét felhúzva.