FRIENDZONE

1.

Delaney

Hogy mi a legnehezebb egy egyetemen? A tájékozódás a kampuszon. Már harmadszorra kötök ki ennél az épületnél és még mindig nem találom azt a kollégiumot, ahová én állítólag tartoznék. Mindent az utasítások szerint követtem, ahogy a hölgy mondta, aki eligazított. Ki az épületből, egyenesen a sportcsarnok irányába a kollégiumi épületek felé, amiken hatalmas betűk vannak. Itt találom a hatalmas „F" betűvel ellátott fehér épületet. A történet csak ott hibádzik, hogy sem feltűnő betűket, sem fehér épületet nem látok, egyáltalán.

Ekkor fordul meg a fejemben sokadszorra, hogy rossz döntés volt a kolesz. Egyrészt utálok idegenekkel együtt élni. Másrészt, utálom az embereket. Igen, ez így kezdésnek jó is, hamar beilleszkedek majd.

- Hé, szia – szólítok meg egy lányt.

- Szia – mosolyog rám kedvesen.

Kicsit frusztrálva érzem magam, amiért mindössze egy unikornisos mamusz és egy combközépig érő póló van rajta, ami alatt jól láthatóan melltartó sincs. Mivel a kampusz ezen oldalán csak lányok laknak, egyesek valószínűleg hülyeségnek tartják, hogy olyan felesleges dolgokra pocsékolják az idejüket, mint például az öltözködés.

Sikeresen elrejtem a leminősítő fintort az arcomról, mert tényleg szükségem van a segítségére.

- Tudnál nekem segíteni? Egy fehér épületet keresek, hatalmas F betűvel.

A lány pár pillanatig összeráncolt szemöldökkel néz rám, végül megenyhül az arca és felnevet.

- Mrs. Peterson egy kicsit színvak és egy kicsit alapvak is. Ez az F épület, ami igazából halvány rózsaszín. Grayson Hall – mutat fel az előttünk álló kollégium ajtajára.

Megkönnyebbülten sóhajtok, amiért mégsem vagyok olyan tájékozatlan, mint gondoltam. Megköszönöm a segítséget, miközben azon gondolkodom, hogy egyébként mi a fenét jelent, ha valaki „alapvak". Én úgy tudom, ennek nincsenek fokozatai. Ha valaki ostoba, annak viszont igen.

- Innentől boldogulsz? – vigyorog rám.

- Igen, kösz – bólintok, majd intek neki és elindulok az ajtó felé.

Miközben a bőröndömet rángatom fel a lépcsőn, azon tűnődöm, hogy eddigi ismereteim alapján nem kedvelem a torontói egyetemet. Mindössze két emberrel beszéltem, mióta a kampuszon vagyok. A főépület ügyintéző irodájában a hölgy, Mrs. Peterson valóban színvak és elképzelhető, hogy hatalmas betűket képzelt az épületre, amik valójában csak tenyérnyi méretűek és távolról egyáltalán nem látszódnak. Egy lány pedig mindössze egy átlátszó textildarabban és mamuszban rohangál a kampusz területén. Igazán megnyerő, előre látom, ahogyan jövő héten futva menekülök innen.

Nincsenek nagy igényeim a múltamat tekintve, de a folyosókon még én is megérzem az orrfacsaró penész szagot, olcsó női parfümökkel keveredve. Lift természetesen nincs, ezért lépcsőn kell felmennem a 3. emeletre, de ez nekem nem probléma. A falakról válik le a festék és a tapéta, a padló pedig néhol ragad. Hát, nem egy igényes környezet, de elviselhető. Mindenképpen jobb, mint az a hely, ahol a nyáron laktam. Legalábbis ahová aludni jártam. Egyébként igyekeztem kerülni a helyet napközben.

Bedugom a kulcsomat a 113-as ajtóba és elfordítom. Belépve sötétség és az eddigi bűz helyett valami nagyon kellemes, fűszeres férfi parfüm illata fogad, amit kicsit furcsállok. Kitapogatom és felkattintom a villanyt. Egyedül találom magam a szobában. Kicsit beljebb kell lépnem, hogy belássam az egész helyiséget. Kettőt lépek a rövidke folyosón és közben becsukom az ajtót. A bejárattal szemben a két sarokba toltak ágyakat, közöttük pedig egy íróasztal kapott helyet, székkel együtt. A bútorok felett hosszúkás ablakok vannak. A két ágy végénél közepes méretű fiókos szekrények állnak, lámpával és személyes tárgyakkal, amiket a két szobatársam már kipakolt rájuk. A szoba e fele már be van lakva. Rózsaszín és kék ágyneműk, nagyjából ugyanilyen színű kacatokkal a szekrények és az íróasztal tetején.