Lìrai lélek

Önbizalomhiány

Nem akarok útban lenni,
Így inkább kaviccsà változom.
Hagyom, hogy sodorjon a folyó,
Miközben lassanként tàvozom.

Csak a lelkem marad,
Vékony selyemfonàl
Miközben törékeny testem
Darabokra hulldogàl.

Ha elveszítem a helyem, elkòborolok
Talán valaki helyettesít engem
Miközben színlelt tudatlansággal
A jövőt elkèpzelem.

Örök, nyílt sebeket akarok
Látni a csalódások helyét,
Hogy aztán mély őszinteséggel
Nevessem ki a veszélyt.

Esernyőt tartok a fejem fölé,
Hogy könnyeim ne àztassanak el
Mert nyomorúságos álmaim vannak
Kis torzulàsok, melyek lassan falnak fel.

Csukott szemhèjamat élénken színezem,
Hogy lássam a láthatatlan perceket
S felitatom egy felhő gyapjàval
Az aprócska lélekcseppeket.

Előttem minden összemosòdik,
S a csodák özöne nem elég,
Mert egy hatalmas kéz magasba emel,
S fagyosan fojtogat a büszkeség.