Lìrai lélek

Vonatsìnen

Várok. Nem vagy itt.
Pedig megjegyezted:
Tenyerem vonalát
- Mikor érintette tested

S minden hosszú perc
Csak egy órakattogásnyi
Elmozdulásnak tűnt,
Nem tudtam számlálni

A napsugarat, ami áradt
Szembogaradból arany sávban,
És akkor egész életemet
Neked csendben meghàlàltam;

De most itt vagyok. És te nem.
Fekszem a sínen, kitekeredve,
Emlékezni próbálok, de az agyam tompa
Így egy szál kabátban dideregve -

Nem megy. Semmi múlt.
Így hát memorizálok
Kulcshideg kezemet ahogy megbámulják
Az agyonmázolt arcú, plàzacica lányok,

És nevetnek. Nincs miért.
Talán tudják... megmutattam?
Ahogy bordáim között kisiklik a fény
És fakulok, akarva - akaratlan

Vagy képzelődöm. Mint egy
Bolond, ki magát se érti meg
Valami zakatol, pedig nem is
Hallottam ilyesmit idejövet.

Utólag szívom be a keser'
Vonatfüstöt, és a hòszemcsèket
Tenyerem a földbe nyomom, és
Lehasalok - hallom a féket.

De már késő.
Te vagy a füstölgő vonat
Közös emlékeink elvesztek, így
Újra memorizàlom hiányodat:

Az ittet. A mostot.
Mindent, mi most jár át
A sóhajtásaimtól terhes levegőt
És a vonat arcommal festett kerèknyomát.

2023. augusztus 29.