Lìrai lélek

Apokalipszis

Az utcán a kövek moccanatlanok,
S az emberek bőre ezüst, sűrű közöny.
Árnyszínházzal tréfál a föld.
Bukfenceznek az üvegablakok,
Az ég egy festékkel telt özön,
És minden pusztul - mert örökölt.

Az arcizmok erőltetetten ránganak,
Az aszfalt kávéban ázva felpuhult.
Habzik a falon a sok ujjlenyomat.
Az energiaáram megszakadt,
És önkívületében fertőtlenít a Hold,
Rekviem szól, de tompítja a vonat.

Nincs maradás, lassan ébredni kell
Különben a világ elfelejtkezik,
Rólunk, és csakis önmagát menti át
A jövő pedig embertelenül üli meg
Majd hosszú évszázadonként
Eltervezhetetlen halotti torát.