Lìrai lélek

Emlék - eső

egyBordercollie1234 kérésére

Az eső erős, fűszeres illata
Körbetáncolja a kuporgò várost,
S úgy fest minden, hogy egy italba
Valaki foszlós házakat mártott.

Én árván sétálok az utcán, esernyő nélkül
Először simogatnak a parányi cseppek
Majd az ég hajamba egyre durvább èkköveket fésül
Melyek eltiporjàk a harsogó csendet.

Minden vízgyöngyből egy arc mosolyog rám,
Szakadt, tarka, néma képzetek
Minden cseppjüket azonnal kiinàm,
De a valóságbòl akkor nyomban felébredek.

Színek záporoznak, és hangok hívnak messze
Zene szól: tompán, tétovàn,
Inkább fùrnà magát egyre mélyebbre
De hangja kifeszül, akár egy vitorlán.

Futok az utcán, esernyő nélkül.
Az eső már nem olyan meleg, és ízes, mint eddig volt.
Talán egyszer ő is megőszül,
És nem marad más, csak egy aprócska folt.

Télre gondolok, a jóleső nyári zápor helyett
Hòra, hidegre, és háborúra.
Mikor az eső egyre csak sürgetett,
Ahelyett, hogy pajkosan visszahúzna.

Hirtelen megborzongok; fázom.
Minden elszürkül, elnémul.
Egyre csak tapad rám a kabátom,
Makacsul ragaszkodik, nem mozdul.

Sietve betérek egy világító házba,
És az emlékek leomlanak a lábam körül.
Mintha ott lennék egy bálba',
A szívem annyira önfeledten örül.

Az esőcseppek az ablakomon kopognak,
Mintha be akarnának kéredzkedni.
S én utat engedek egy huncut mosolynak,
Mert nem fogom őket beengedni.