Lìrai lélek

Elmúlás

Hervadt virágok illatát sodorja felém
Az ablakon belibbenő lágy szellő
És a fakó üvegen kinézve
Úgy érzem, elhagy engem az erő.

Az óra mutatója megkövesedett,
És bús sóhajok suhognak a függöny mögött
A korhadt fapadlòra tekintve
Úgy érzem, a szobába valami új költözött.

Lejárt az idő, és az emlékek
Megfestik a fáradt, megszàradt csendet
Látom, ahogy valami átlátszó, szürke fény
Elönti, és betakargatja a kertet.

A szèttöredezett, színjátszó múlt
Átölel, és olyan közel van mint még soha
Kitárt ablakkal, gyűrött papírok között
Nyugszik az álmos, élettelen szoba.

Hallom, ahogy a tintàm a papíron
Megszárad, és a sok apró gondolat
Fölszáll, át a kerten az ég felé
És aranykeret fedi le a szuszogò sorokat.