SzJG után/2 <Befejezett>

Nyolcadik fejezet

Kicsik

Cortez szemszöge:

Április 10 (szer) 2889 szó

Renivel vagyok bent a szülőszobán, próbálom bíztatni, fogom a kezét - mondjuk, szerintem az én kezem az már apró darabokra lett törve, annyira szorongatja néha. -, és próbálom lelkileg támogatni. Az első gyerek már kint van, az egyik nővér elvitte, hogy rendbe tegye. Ugye csak az alap dolgok. Megmosdatják, szerintem adnak rá valami ruhát és megvizsgálják, hogy minden oké-e. Ez eddig oké. Csak a másik gyerek, még mindig Reniben van, aki nagyon ki van merülve, látszólag fáj már mindene és nem hiszem, hogy sokáig bírná ezt. Rossz így látni, főleg, hogy mióta ismerem, szerintem azóta egyszer nem láttam, még csak hasonló állapotban sem. Full úgy néz ki, mint akinek nem csak a teste, hanem a lelke is szabadságot mondott volna, mintha.. mintha nem ez lenne az egyetlen ami miatt most úgy néz ki ahogy.

- Kicsim, menni fog, már nincs sok hátra.- szorítottam meg egy picit a kezét, mikor észrevettem rajta, hogy tényleg nem bírja, és csak fekszik az ágyon nagy levegőket véve. Rám pillantott, egy nagy levegőt vett, gondolom, hogy összeszedje magát, majd újra nyomni kezdett. Pár másodperccel később már hallani is lehetett az újabb gyereksírást, mire örömömben felkiáltottam, leginkább azért, mert eszméletlenül boldog voltam, hogy túl vagyunk ezen, és mindenki jól van. (A kicsikre és Renire gondolok)
Az orvos odaadta a második gyerekünket egy nővérnek, aki azonnal el is vitte őt egy elfüggönyözött részre. A doki hozzám lépett majd a kezét nyújtotta, hogy gratuláljon, amit természetesen elfogadtam, megköszöntem a munkáját, majd Reni felé fordultam, aki már ájultan feküdt az ágyon full megviselt ábrázattal. Ez is benne volt a pakliban, hogy ilyen lesz, hogy ennyire megviseli a szülés, de mégis rossz volt ránézni. Egy nagyot sóhajtva mellé léptem, elmosolyodtam és kisimítottam az arcából egy izzadt tincset.

- Elnézést, de most ki kell mennie.- lépett mellém újra a doki, mire a ijedten fordultam felé. Fogalmam sincs mikor jött vissza.
- Tessék?- kérdeztem hitetlenül.
- A párja nagyon kiütötte magát, nagy valószínűséggel az egész éjszakát és talán az egész holnapi napot átalussza. De ne aggódjon, a gyermekeit amint lehetőség lesz rá, és megvizsgáltuk őket, kivisszük magának. Ja mellesleg az " idősebbik"- mutatott idézőjelet- 10²⁷ perc, 13 másodperc- kor született.- magyarázta, közben lapozott a jegyzetfüzetében. A "fiatalabbik pedig 10³¹ perc, 05 másodpercében.- pillantott rám, majd majd meg sem várva, hogy bármit is reagáljak elindult a kijárat felé.
- 4 perc.- motyogtam magamban arra utalva, hogy annyi idő van köztük, aztán eszembe jutott, hogy még mindig nem mondta meg a doki, hogy milyen neműek, így gyors léptekkel mentem utána. Ahogy ki léptem az ajtón és szétnéztem, szerencsére pont látótávolságon belül volt, az egyik beteggel beszélt nem messze a bejárattól. Melléjük léptem, majd leszólítítottam az orvost egy pillanatra.

- Valami gond van?- vonta fel a szemöldökét.- Talán a hölgy-
- Nem. Renivel minden rendben van, ugyanúgy alszik, ahogy 2 perccel ezelőtt.- vágtam közbe. Értetlenül nézett rám, de a nő, akivel előttem az orvos beszélgetett, ő sem értette, hogy mi lehet a problémám így ő is - hiába nem tartozik a legkevésbé se rá -, érdeklődve figyelt engem.
- Akkor mi a probléma?- kérdezte végül a doki.
- Csak annyi, hogy nem tudom milyen neműek a gyerekeim.
- Hogy?- pislogott hitetlenül.
- Nem tájékoztatott róla, úgyhogy, így utólag örülnék neki, ha elmondaná, hogy-
- Igen, hogyne! Egy pillanat!- vágta rá döbbenten, majd lapozgatni kezdett a jegyzetfüzetében és elrobogott. Mellettem, a húszas évei végén járó nő kuncogott a történéseken, és ahogy egy kicsit szemügyre vettem, várandósnak tűnt, ráadásul már valahol a vége felé járhatott. Egészen jól szórakozott a helyzeten, én viszont nem annyira, mivel ez az orvos szétszórtságára utal, ami, ha műtét ( császármetszés ) előtt, vagy ne adj isten közben van, nagyon nem előny.