SzJG után/2 <Befejezett>

Huszonharmadik fejezet

Más, amit érzel

Lehet, hogy csak én, de eszméletlen kínosan éreztem magamat végig amíg ebédeltünk. Hiába foglalatoskodtam leginkább a gyerekekkel, vagy ha azt nem, mert éppen Cortez játszott velük, akkor apuval beszélgettem, legrosszabb esetben pedig úgy tettem mintha nagyon érdekes lenne valami az ablakon túl, és kifele bámultam. Nem tudom mi okozta, de nagyon kellemetlenül éreztem magam még így is, hogy nem ketten voltunk, és nem tudtam mit kezdjek a helyzettel, viszont kellett egy kis friss levegő, ezért egy bocsánatkérés után feliszkoltam az emeletre.

Pont kapóra jött, mivel amúgy sem ártott volna már átöltöznöm, szóval miután sóhajtva becsuktam magam mögött a szobaajtót, a gardróbszekrényhez léptem, ahova az elmúlt két hónap alatt kipakoltam a ruháinkat, és keresgélni kezdtem valami vállalható göncöt. Valami vállalhatót, viszont olyat, ami nem a kifutóra való, hanem pont olyan, hogy itthonra megfelel.

Egy kisebb keresgélés után aztán kiválasztottam egy egyszerű fekete leggings-t, illetve egy teljesen random pólót. Arra nem volt sok gondom, mivel ugye a feketéhez minden szín megy. Gyorsan át is öltöztem, majd még mielőtt le indultam volna a földszintre, elhúztam a függönyt, hogy ha szép idő van és szépen süt a nap, akkor ne kelljen lámpát kapcsolni, illetve vetettem egy gyors pillantást a telefonomra, és mivel Kinga nemrégen hívott, neki gyorsan írtam egy üzenetet.

A sejtésem szerint azért hívott, mivel tegnap azt beszéltük meg, hogy ma elmegyünk sétálni a gyerkőcökkel. Pontosabban elkísérem Kingát, Bianka első sétájára. Meg elvileg Virág is hozta volna Noelt.

Csak hát ugye teljesen kiment a fejemből így, hogy apu közölte, Cortez jön hozzánk ebédre. Lehet a stressz, de basszus, olyan volt az agyam mintha gond lenne vele.

Bocsi, teljesen kiment a fejemből a séta. Majd mesélek! – pötyögtem be a rövid üzenetet, majd miután elküldtem, a telefonomat visszaraktam az ágyra és kimentem a szobából. Reménykedtem, hogy apu nem mondott Corteznek semmi hülyeséget amíg nem voltam ott, mint általában szokta. Mindig összehord neki mindenféle sületlenséget, amit én aztán Virágtól hallok vissza. Mert ugye gyanítom, Cortez mesél Ricsinek, Ricsi mesél Virágnak, Virág pedig nekem. És kész az ördögi kör.

Ebben a tudatban szinte pánik szintű sebességgel mentem végig a folyosón, majd le a lépcsőn, felkészülve a legrosszabbra. Viszont teljesen más kép fogadott, mint amit vártam. Egyrészt apu sehol nem volt, másrészt Cortez a laptopja előtt ült kezében a két kisgyerekkel és elég nagy hévvel magyarázott. Egy kis ideig lefagyva bámultam, de amikor leesett, hogy a szülei vannak a vonal túlsó végén és hogy miről van szó – olyan szavakból, hogy „hogy lehetsz ilyen anya?", „ezt tényleg megtetted?", „örülj, hogy melletted ott vagyok és voltam! Nem beszélve az unokámról!" – Na ez volt az a pont, amikor muszájnak éreztem azt, hogy közbeavatkozzak. Egyszerűen vitt a lábam, és reflexszerűen ültem le Cortez mellé, és kezdtem volna is azonnal a mondandómat, hogyha Gabriella nem előz meg.

– Te mit keresel itt? – mért végig szánakozva, mire körbenéztem a helyiségben.
– Itt lakom. Például. Na és maga? – érdeklődtem tettetett kedveséggel a hangomban, mire Cortez az oldalamba könyökölt, de csak annyit reagáltam rá, hogy elmosolyodtam.
– Beszélek a fiammal, ha nem tűnne fel.
– Igen azt nagyon is jól hallottam – mosolyogtam.
– Reni, hagyd abba! – sziszegte Cortez, miközben lerakta Ákost a földre, mivel már nagyon lekéredzkedett.
– És csodálkoztam is a szavain – folytattam. Elgondolkoztam azon, hogy tényleg kimondjam-e, amit gondolok vagy sem... de végül is megérdemli.
– Tudja, nem értem ezek a dolgok, amiket az imént Corteznek mondott...
– Kinek? – ráncolta a szemöldökét, a mellettem ülő pedig fejcsóválva hátradőlt a kanapén és Zéténnyel foglalatoskodott. Úgy tűnt nem izgatja az elkövetkező beszélgetés. Hát kösz.
– Ádámnak mondott – javítottam ki magam szemforgatva – Semmi nem igaz belőle! Maga képtelen változni, csak ahhoz ért, hogy másokat szid, és nem vállalja fel azt, amit pokolian elcseszett.
– Hogy? – nagyokat pislogva nézett rám, pont ahogy Cortez is.
– Az, hogy Ádámnak mindig ott lett volna, nem igaz! – kezdtem és már szóra nyitotta a száját, gondolom azzal a szándékkal, hogy megcáfoljon, de ha azt hagytam volna akkor sose tudtam volna befejezni, Így gyorsan folytattam. – Hányszor volt a sulis évei alatt, hogy pénzt küldtek neki ahelyett, hogy szülinapi ajándékot adtak neki vagy bármi, mert nem értek rá hazamenni?
– De az...
– Erről ennyit! – zártam le, mikor láttam, hogy nem tud mit mondani. – És az, hogy most mellette lenne, egyenesen nevetséges! – nevettem fel, mire Cortez szerintem félrenyelte a saját nyálát, mert fuldokolni kezdett.
– Fejezd már be! – motyogta kérlelőn, és az anyja egyre inkább megvilágosult képe felé biccentett egy aprót. Én viszont úgy voltam vele, hogyha világítok, akkor világítsak rá teljesen.