SzJG után/2 <Befejezett>

Tizenötödik fejezet

Lehet tényleg úgy van

Egy erőltetett mosollyal az arcomon léptem be a kávézóba, és néztem szét, keresve azt az ismerős arcot. Még mindig a Cortezzel folytatott párbeszédem játszódott le, egymás után szinte folyamatosan a fejemben, és egyre inkább láttam magamat egy mániákus, fanatikus, megszállott barátnőnek. Ami nagyon nem tetszett, hisz mióta Cortezzel együtt vagyunk ezt az egyet próbáltam elkerülni. Igaz, volt amikor nem ment olyan jól, de az, hogy ilyen féltékenységi jelenetet csapjak, erre még nem volt példa.

Egy nagy sóhaj után végigfutattam a tekintetem a kávézóban ücsörgő embereken, aztán amikor láttam, hogy az, akivel nekem van találkozóm, egy halvány mosollyal az arcán integet nekem, szokásos boldog csillogással a zöld szemében, az előtte lévő asztalon pedig ott pihent a két kávé, és egy hadseregnek elég macaron, akkor nekem is automatikusan felfelé görbült a szám sarka, és odamentem hozzá.

– Szia René– mosolygott, közben előre dőlt a széken, így a karján megfeszült a fehér póló, ami rajta volt. A becenévre halkan elnevettem magam, majd leültem vele szembe. Első találkozásunk óta így hív, lebutította az angol változatát a nevemnek, mert szerinte a Reni túl unalmas és hétköznapi.
– Barna– biccentettem szórakozottan.
– Hogy vagy?– érdeklődött elsőnek, mire fáradtan sóhajtottam egyet, és miután kezembe vettem egy macaront, hátradőltem a széken. Ő az arcomat kezdte el fürkészni, és annyira zavarba ejtő pillantása van, feltehetőleg a munkája miatt, de mindig attól félek, hogy amíg én csak gondolkozom, hogy mit mondjak, addig ő már rég kinézi a lelkemből minden titkomat.
– Nem beszélgetnénk előbb másról?– próbálkoztam.– Mit csináltál az elmúlt napokban?– A kérdésemre csak elnevette magát, majd egy fejrázás kíséretében a búza szőke hajába túrt.
– Nem. Úgy emlékszem azért kezdtünk el találkozni, hogy segítsek neked– emlékeztetett, mire egy nagy sóhaj után, aprót biccentettem.– Ahhoz viszont el kell mondanod mi van veled, mert pszichológus vagyok, nem gondolatolvasó– nevetett fel halkan, majd beleivott a kávéjába.– De utána mint mindig, beszélgethetünk.
– Jó persze, igazad van, csak...– A számba haraptam és inkább elvettem az asztalról egy újabb süteményt.
– Történt valami?– vonta fel a szemöldökét.
– Persze, hogy történt– mosolyodtam el fájdalmasan.– Jó is lenne egy hét, csak egy, amikor nem történik semmi.
– Na és? A pengét azt...
– Persze!– szakítottam félbe felháborodva.– Azóta nem nyúltam hozzá– motyogtam, mire Barna csak biccentett, majd a kávéját a kezébe véve hátradőlt a széken.
– Akkor? Nem foglalkozol eleget a gyerekekkel?— ivott bele az italba, én pedig rákaptam a tekintetem.
– De. Nem. Vagyis... nem tudom– Össze-vissza magyaráztam, amire Barna összeráncolta a szemöldökét.
– Nem tudod– ismételte.
– Igen, mert soha nem említi senki, hogy többet kellene velük foglalkoznom, vagy bármi. Viszont a kicsiken néha érzem, hogy...—
– Értem– szakított félbe, mivel egyre zaklatottabban magyaráztam már.– Tehát a barátaid, a párod, nem szokta említeni, valószínűleg azért, mert tudják, miért nem foglalkozol annyit a gyerekekkel. Viszont a gyerekeiden észreveszed a hiányt.
– Néha igen– bólintottam.– És nagyon rossz érzés.
– Nemsokára helyre jön. A párod úgyis segít neked, és támogat.
– Ja– bólogattam.– Feltéve, ha el nem rontom azt is– motyogtam, mire a velem szemben ülő srác értetlenül kezdett el bámulni.
– Miért rontanád el? Azt mondtad szuperul megvagytok és szeretitek egymást.
– Igen!– vágtam rá azonnal.– De ha olyan féltékenységi jeleneteket rendezek majd, mint ma, mielőtt eljöttem...
– Féltékenységi jelenetet– ismételte döbbenten.
– Ne is mondj semmit. Tudod a sztorit, a Szabrina ügy.
– Igen– vonta fel a szemöldökét.
– Most vele van találkozója– vontam vállat, beletörődő stílusban. Igazából úgy is éreztem. Nem tudtam már mit gondoljak.– Állítólag azért, hogy lezárjanak valamit, csak hát nem volt hajlandó semmit mondani, úgyhogy megvádoltam azzal, hogy a csaj a szeretője– motyogtam.
– Utána?
– Elment. Haragudott, leginkább csalódottnak tűnt. Kérte, hogy térjek észhez, mert teljesen hülyeségeket beszélek, majd elment. Így már tudom, hogy hülye voltam. De már mindegy– vontam vállat. Barna egy ideig csak némán gondolkozott, és iszogatta a kávéját, úgy tűnt, ez az eset még neki is sok.
– Hát, tényleg sok volt úgy megvádolni– szólalt meg kis idő után, mire ránéztem–, de attól függetlenül, lehet, hogy úgy van ahogy gondolod– nézett a szemembe, én meg lesokkoltam. Azt hittem le fog beszélni erről az abszurd dologról, erre meg azt mondja lehetséges?! Akkor mégsem bolondultam meg? Vagy most mivan? Nem tudom, de ez nekem nagyon sok.