SzJG után/2 <Befejezett>

Epilógus

A szobámban ültem a tükör előtt és nem tudtam felfogni, hogy az aki visszanéz rám, valóban én vagyok. Lassan végigsimítottam a loknikká varázsolt hajamon, amit Virág csinált meg nekem, majd a vállam felett hátrapillantottam anyura. Hiába az évek alatt minden álmom volt, hogy eljussunk eddig a napig, most, hogy ez megtörtént egy olyan szintű bizonytalanság és talán egy kisebb szintű pánik is úrrá lett rajtam, amit oké, hogy folyamatosan próbáltam elnyomni, legyőzni, elég nehezen ment.

– Gyönyörű vagy, Reni!– mosolyodott el anyu, majd az asztalhoz nyúlt, és a még régebben megbeszélt fülbevalókat vette a kezébe.
– Az enyhe túlzás– motyogtam, de anya megcsóválta a fejét, majd miután óvatosan berakta nekem a fülbevaló mindkét párját, a két keze közé fogta az arcom.
– Reni, egy gyönyörű huszonnyolc éves fiatal nő vagy. Cortez nagyon szeret téged, és csodás gyerekeitek vannak!
– Igen, tudom, csak...
– Nincs semmi– csóválta meg a fejét egy halvány mosollyal, majd még mondott volna valamit, amikor csörgött a telefonja, így eltátogta nekem, hogy "egy pillanat" és gyorsan felvette.
– Szia! Hogy állsz?– érdeklődött, mire oldalra billentettem a fejem.– Már ott is vagytok? Tényleg? Jó akkor sietünk mi is, csak öntök egy kis lelket a menyasszonyodba!– pillantott felém mosolyogva, mire eltátottam a számat.– Dehogy, minden rendben. Persze, csak a stressz. Azt hiszi nem elég szép!– nevetett fel, majd pár másodperc múlva közelebb jött és miután megnyomott egy gombot, az ölembe rakta a telefont.

– Háló?– kérdeztem furán.
– Kicsim– nevetett Cortez.– Ne gondolj butaságokat, jó? Csodásan nézel ki!
– Nem is láttál még...– motyogtam.
– Ez igaz, de tudom, hogy így van!– mondta mosolygós hangon, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra. – Hidd el nekem! – kérte, mire beharaptam a számat és mosolyogva bólogattam, annak ellenére, hogy tudom, ő nem látott belőle semmit.
– Szeretlek!– mondtam halkan.
– Én is téged! Most viszont menj készülődni, mert sose végzel!– felnevettem a mondatára, majd miután elköszöntünk, mosolyogva néztem magam elé, közben megállapítottam magamban azt, amit majdnem minden nap. Nagyon szeretem őt.
– Hát – mosolyodott el anya, mire rá kaptam a tekintetem – látszik, hogy még mindig szereted!
– Hogyne szeretném? – kérdeztem furán.
– Reni, azért tizenegy év, az tizenegy év. Rengeteg idő!
– Igen, de...
– És emlékezz a kapcsolatotok elejére, mit mondtam akkor. Tudod jól...
– Tudom, anya, emlékszem! – szakítottam félbe unottan. – De mint tudjuk, nagyon hamar meggyőződhettél arról, hogy egyáltalán nincs igazad, úgyhogy – vontam vállat. – És a szeretetem, azaz a szerelmem nem halványult iránta, ezt te is tudod!
– Holott neki is voltak érdekes...
– Az ég szerelmére, Renáta hagyd már abba a nyáladzást! – A hang irányába kaptam a fejem, ahol Kinga állt karba tett kézzel. Biztos vagyok benne, hogy már egy jó ideje itt van.
– Most mi bajod? – ráncoltam a szemöldököm.
– Az Renáta, hogy már réges-régen indulni kellett volna, de te még fényezed azt az idiótát és csorgatod utána a nyálad, amikor ő már vár rád!– mondta szemrehányóan.
– Én csak...
– Semmi csak, oké? Inkább induljál kifele, hogy legalább a szertartásra beessél! – forgatta meg a szemét, mire fújtattam egyet, az asztalon lévő parfümből fújtam egy keveset a nyakamra, majd miután utoljára megnéztem magam a tükörben, indultam ki az ajtón. És persze Kinga hozzászólása nélkül nem tudtam megúszni. – Mondjuk a menyasszony nélkül nehezen kezdhetnék el...

Inkább figyelmen kívül hagytam ezt a megszólalását és egy szó nélkül mentem ki a lakásból, ahol egy taxi várt minket. Amikor pedig beszálltam a hátsó ülésre, egy túlpörgött Virág ugrott a nyakamba bal irányból.
– Idióta! Összegyűröd a ruháját!– kiáltott rá Kinga, közben beszállt előre, anya pedig mellém. Virág azonnal leugrott tőlem, és igazgatni kezdte a ruhát, amikor meg végzett, a saját mályva színű virágos hajpántjával babrált.
– Bocsi!– vinnyogott. Közben elindult az autó, úgyhogy nem igazán tudtam rá koncentrálni. Óriási görcs volt a gyomromban, enyhén szólva izgultam. Folyamat rágtam a szám szélét, és hiába nem lett volna szabad, mert tönkreteszem vele a ruhát, állandóan gyűrögettem az alját. Ahogy pedig bekerült a látóterembe a kis kápolna, ahol a szertartás lesz, azt hittem kidobom a taccsot.