SzJG után/2 <Befejezett>

Tizenkilencedik fejezet

Ez lenne - Cortez szemszög

A nagylelkűség törvénye

Ha tudod, hogy valami igaz, akkor ezt valamikor be kell bizonyítanod ~

Május második hete...

Amikor nem mondtam el már egyből Reninek a dolgot, közel sem gondoltam, hogy ez lesz a vége. Már több mint két hete volt a dolog, mégsem tudtam vele beszélni, nem hagyott rá lehetőséget. Mint... mint aki teljesen elengedte, és beletörődött ebbe. A gyerekekhez én kétnaponta mentem, mindig ott voltam minimum két órát. Az idő alatt sokat beszélgettünk Róberttel, és amíg ő elmondta, hogy véleménye szerint Reni bármennyire mutatja magát erősnek és mondogatja azt, nagyon nincs túl rajtam, addig én minden alkalommal elmondtam, hogyan állunk a nyomozással. Amiről annyit tudtunk meg, Sabrina munkahelyéről, azaz az én régi munkahelyemről is - ne kérdezd, az elmúlt két hétben tényleg mindent megpróbáltunk, hogy bizonyítsuk a dolgot -, hogy mi az anyja telefonszáma. Ezt sikerült Dave-nek kideríteni.

Délután, amikor hazaértem a gyerekeimtől, sóhajtva rúgtam le magamról a cipőmet, a napszemüveget hanyagul a mellettem lévő cipős szekrényre dobtam, majd a konyhába mentem, kivettem a hűtőből egy üveg kólát és leültem az egyik bárszékre. Miközben a hideg italt ittam, mint minden nap, ma is rá kellett döbbennem, milyen üres Reni nélkül ez a ház, és ahogy széjjelnéztem, és rájöttem, ma se fog hazajönni, a mellkasomra mintha egy iszonyat nagy súly telepedett volna.
Kivettem a zsebemből a gyűrűjét, amit azóta, hogy visszaadott, magamnál hordok. És nem, nem azért, mert... hanem azért mert... oké ez rohadt nyálasan fog hangzani, de ez tartja bennem a reményt.
Ami valljuk be, mára már nem maradt sok...

Egy szomorú mosollyal az arcomon megcsóváltam a fejem, miközben megforgattam a kezemben a gyűrűt, aztán szép szóval frász jött rám, és majdnem elejtettem, mivel a csengő éles visítása, olyan hirtelen szólalt meg, hogy hirtelen reagálni sem tudtam.

– Mi a fasz– motyogtam, majd visszasüllyesztettem a zsebembe a gyűrűt, és mentem ajtót nyitni. Legkisebb meglepetésemre pedig a srácok álltak ott, és minden bevezető nélkül jöttek be, és kezdtek el egymás szavába vágva magyarázni.

– Álljatok már le!– szóltam rájuk emelt hangon, de mintha meg se hallottak volna.– Fogjátok be!– kiabáltam rájuk, mire egyszerre kapták rám a tekintetüket.
– Kösz– tettem hozzá flegmán, majd bementem a nappaliba, leültem a kanapéra, és a kezemet kezdtem bámulni. Hallottam, hogy a fiúk is jöttek utánam, majd leültek valahova, de nem tudtam velük foglalkozni.
– C– Ricsi a vállamra tette a kezét, mire hátradőltem, és összevontan a szemöldököm.– Találtunk Sabrina-ról egy dolgot.
– Még az anyját se hívtam fel– vontam vállat, mire döbbenten néztek rám.
– Hogy-hogy?– kérdezte végül Dave, mire csak sóhajtottam.– Beakarod bizonyítani, hogy nem a tied a gyerek, nem?
– De, persze!– vágtam rá.
– Akkor? Mióta megadtuk a számot, már eltelt majdnem egy hét– nézett rám Zsolti furán.– Mi tartott vissza?
– Csak az...– gondterhelten megdörzsöltem az arcom, majd kifújtam a levegőt–, hogy nem tudom majd bebizonyítani. Nem találunk olyan dolgokat amik bizonyítanák. Vagy ha igen, akkor... akkor pont azt bizonyítanák, amit Sabrina mond– mondtam halkan, a kezemet bámulva. A srácok nem mondtak semmit egy ideig, majd Ricsi a vállamra tette a kezét.

– Bebizonyítjuk!– kezdte mire sóhajtottam.– De C, nagyon úgy fest, hogy kezded feladni... ne tedd!– kérte, mire értetlenül néztem rá.– Miért, ha semmi okod rá? Ren már így is feladta, ő már nem akarja megmenteni a kapcsolatotokat C!– emlékeztetett, mire összeszorult a szívem, és nyeltem egyet.– Ha te nem teszel semmit, akkor tényleg vége! A te döntésed C, de egy nagy barom vagy, ha hagyod!– közölte, mire egy aprót biccentettem. Dave és Zsolti meghökkenve nézett Ricsire, de tudtam, hogy ők is teljesen egyetértenek vele.