Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter twelve

𝑺𝒂𝒓𝒂 𝑴𝒂𝒊𝒂 𝑩𝒓𝒐𝒘𝒏

Július 8, hétfő.
Egyesült Királyság, Woking.

Miután reggel felkeltem, még megírtam az utolsó irományom amit elküldtem apának. A rózsát, amit tegnap kaptam Landótól egy kissebb vázába helyeztem, és olyan helyre tettem ahol apa nem láthatja meg.

– Jó reggelt! –lépett be apa az ajtón.

– Neked is. Hát te?

– Boltban voltam –tette le a szatyrokat az asztalra.

– Átküldtem az anyagot. Ha valamit rosszul írtam, vagy nem úgy képzelted el, csak dobd vissza majd átfogalmazom.

– Rendben –bólintott. – Köszi! – Abban a pillanatban pedig a telefonomon egy értesítés villant fel. Lando. A pulzusom az egekbe szökött, azonnal fejjel lefelé fordítottam az asztalon.

– Nem nézed meg ki az? Lehet fontos.

– Nem fontos –legyintettem a magabiztosan.

Miután elfogyasztottam a reggelim, Lando üzenetét már a szobámban olvastam el.

Lando: Érted menjek?

Fogalmam sem volt mit is kéne visszaírjak. A legjobb az lett volna, ha apa nem tud róla. Még a végén valamit kitalál. De hazudni sem akartam neki. Ám akaratlanul kezdtem el pötyögni a mobilom billentyűzetén.

Sara: Igen. De inkább elmegyek a sarkon lévő parkhoz, vegyél fel ott.

Perceken belül pedig érkezett a válasz.

Lando: 14:00-ra ott vagyok:)

Sara: Vigyek valamit?

Lando: Magadat;)

Nyomtam neki egy likeot, és miután elolvastam az utolsó üzenetét az arcomra csúszott egy apró mosoly. Akár mennyire is csak apró, semmivel sem tudnák lekaparni.

A délelőtött leginkább olvasással töltöttem. Landónak egyszer azt mondtam, hogy amíg ki nem olvasom azt a könyvet ami érdekel, ki nem veszik a kezemből. Nos, hát ez megtörtént.

Elolvastam az utolsó szót, majd becsuktam a rózsaszín borítós könyvet. Az órára pillantottam, ami azt mutatta, hogy már ideje készülődni.

Egy sötét színű toppot, hozzá pedig egy kék farmert választottam. Felvettem az egyik nyakláncom, majd a telefonom zsebre raktam és indultam is volna le a lépcsőn amikor kinéztem az ablakon és annyira melegnek tűnt az idő, hogy előkaptam egy baseball sapkát és úgy indultam volna el, ha apa meg nem állít.

– Hova, hova Maia? –méregetett apa.

– Apa, tudod, hogy utálom ezt a nevet –sóhajtottam, miután a lábamra került a szandálom.

– Nem ezt kérdeztem –ingatta a fejét. És itt állt meg bennem az ütő. A fogaskerekek az agyamba pedig szinte száguldottak, hogy valamit kitaláljanak. Mert persze ezt teljesen elfelejtettem az olvasásban.

– Sophiával megyek sétálni –böktem ki.

– Akkor érezd jól magad –mosolygott. – Apropó, szuperül dolgoztál! Remek lett az egész, már fent is van a weboldalon. És képzeld tegnap feldobott a net egy lakást Londonban, majd átküldöm nézd meg.