Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter twenty-five

𝑳𝒂𝒏𝒅𝒐 𝑵𝒐𝒓𝒓𝒊𝒔

Október 2, szerda.
Egyesült Királyság, Bristol.

Saráról azóta semmi hír. Mindenhol letiltott, és akárhányszor hívtam vagy éppen írtam neki, az üzeneteim pirossal jelezte, a száma pedig ki se csörgött.

Fogalmam sem volt mire véljem. A szavai pedig mélyen megleptek. Azt sem tudom, hogy honnan szedte, hogy kihasználom őt és azt, hogy csak játszottam vele.

Mert ez nem így van. Sara az egyik legfontosabb személlyé vált az életemben, de egyik percől a másikra eltűnt. És már lassan másfél hete semmit sem tudok róla. Hiába kerestem Lilyt, Sophiát vagy Zaket... semelyikőjük sem mondott semmit.

És tudtam, hogy szerelmes vagyok belé. De ő itt hagyott. És sejtelmem sem volt, hogy keressem őt.

Hazautaztam. A családom azonnal kiszúrta, hogy valami nem kerek. Flo pedig próbált mindent bevetni, de hagytam az egészet.

– Carlos. Lehetne, hogy egyszer az életbe amikor beszélünk, ne hozd fel ezt a témát? Kösz –ripakodtam rá a spanyol barátomra, mert újból Sara volt nála a téma.

– Nem. Na, csinálj már valamit. Rossz látni téged így, mint akinek meghalt valakije vagy nem tudom.

– Nagyon szép hasonlat volt, köszi szépen –forgattam meg a szemeim.

– Akkor lepd meg. Úgy is szülinapja lesz –vont vállat.

– Várj. Te honnan tudod, hogy szülinapja lesz?

– Nem mindegy?

– Nem. Bulit fog tartani? Hát persze, tizennyolc lesz. Ugye jól mondom? –csaptam a homlokomra.

– Talán igen, talán nem. Jó tippelgetést –vont vállat egyszerűen. – Tessék? Megyek szívem. Csá Norris –intett, én pedig tudtam, hogy Isa nincs közelben csak le akar rázni.

– Nehogy letedd –mondtam, de már bontotta a hívást. Szuper.

Flo elvitt lovagolni, majd miután hazaértünk fáradtan dőltem az ágyba, csakhogy megcsörrent a telfonom. Ami a táskámban volt, de túl messze volt. Így hagytam, hogy csörögjön.

– Úgy látszik nem adja fel, ki ez már? –túrtam elő a telefonom, a pulzusom pedig az egekbe szökött és azt hittem káprázik a szemem.

– Szia –jött a vonal mögül egy lágy, édes hang.

– Szia. Én... nagyon sajnálom ami tört... –kezdtem bele, de ebben megakadályozott Sara.

– Ne csináld ezt. Hagyjuk az egészet. Nálam maradt az a gyűrűd meg egy pulcsid. Még amikor segítettél áthozni pár cuccot –közölte, és a hangjában teljes nyugodságot véltem felfezeni.

– Ó, tényleg? –kérdeztem kissé meglepetten, majd annak a napnak az összes eseményei újra feltörtek.

Minden egyes perc. Már pontosan emlékeztem arra, hogy mivel ott aludtunk a pultra helyeztem a gyűrűm, hogy ne vesszen el. De mégis ott hagytam.