Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter sixteen

𝑺𝒂𝒓𝒂 𝑴𝒂𝒊𝒂 𝑩𝒓𝒐𝒘𝒏

Augusztus 11, vasárnap.
Horvátország, Dubrovnik.

– Anya! De mindenki azt hitte, hogy meghaltál! Láttunk, a korházba –ripakodtam a nőre.

– De kislányom, van erre magyarázatom. Higgy nekem! Kérlek –nézett rám kérlelően.

– Nem, nincsen. És tudod mit ne is keress többet. Nem vagyok rád kíváncsi –néztem rá könnyes szemekkel.

Hirtelen felriadtam. Csak egy álom volt. Tüstént a karkötőmhöz nyúltam ami még a helyén volt, így a másik irányba fordultam és úgy próbáltam meg elaludni.

Nem jött álom a szemeimre. Egyszerűen túl érdekesnek találtam a mai álmom, így csöndben felkeltem, hogy nehogy felébresszem a mellettem szuszogó fiút majd felkaptam a pulcsim és még csöndesebben próbáltam átsuhanni a folyosón. Felkaptam a papucsom és azonnal a part felé vettem az irányt. Csak ki kell szellőztetnem a fejem.

Hűvös szél fújt, a nap pedig még most volt felkelőben. Leültem az utolsó lépcsőfokra, majd a korlát tartófájához döntöttem a fejem.

Miért kellett ez az álom? Annyira hihetőnek tűnt, de mégis lehetetlennek képzeltem a valóságban. Hisz láttam őt, ott a korházi ágyon. Temetése is volt...

Próbáltam minnél hamarabb elfelejteni az egészet, így inkább a part vonalán kezdtem sétálni és próbáltam elterelni a figyelmem, ebben pedig a sötétség semmit sem segített.

Végül visszaültem oda, ahonnan eredetileg is indultam. A lépcsőfokra és bámultam a gyönyörű tengert.

Apró mocorgást hallottam meg, de mindet a szélre fogtam, hisz a szél egyre jobban kezdett fújni. Amíg nem közeledtek. Egyre jobban. Tudtam, hogy valaki itt van. Ő pedig leült mellém.

– Miért jöttél ki? –kérdeztem felé sem nézve. Továbbra is a tengert kémleltem, ami a nap hatására egyre gyönyörűbbnek látszott.

– Nem voltál mellettem. Tudod mennyire megilyedtem? –suttogta.

– Nem –válaszoltam egyszerűen.

– Mi a baj? Rosszat álmodtál?

– Nem akarok róla beszélni, csak hagyj –zártam le, mert semennyire sem akartam beszélgetni az álmomról.

– Sara, tudod, hogy bennem megbízhatsz –mondta nyugtatóan.

– Tudom. De menj vissza aludni, pihenésre van szükséged. Én pedig mindjárt megyek –húztam egy kisebb mosolyt az arcomra, ami pillanatok alatt el is tűnt.

– Nem foglak itt hagyni, nehogy azt hidd. És nem is kell elmondanod.

– Jó, de kérlek tarsd tiszteletben azt, hogy most erről nincs kedvem beszélgetni. És nem is akarok. Minden rendben. Csak mondj valamit –sziszegtem, és az utolsó mondatommal próbáltam meg azt, hogyha mesél valamit az eltereli a figyelmem.

– Egyszer elmentünk nyarlani. Még pár évvel ezelőtt. Az akkori  barátaimmal, ez volt az első nyaralás a szüleim nélkül –kezdett bele. -–Az első reggel valami iszonyatosan furcsára ébredtem. Egy egér futkározott a szobába.  Aztán, még ez is ott történt –tette hozzá. – Jhon, az egyik barátom kitálálta, hogy menjünk el bulizni mondom jó, utána már csak annyira emlékszem, hogy hazafelé jövet véletlenül beleestem egy pocsolyába. Teljes kép szakadás volt. Másnap pedig megfáztam, és hazamentem Bristolba ahol pedig a házunk elé érve egy fekete furgon lefröcskölt sárral, és anya nem engedett be a házba ezért az utcán kellett levennem a nadrágom és a pólóm. Mondanom sem kell mennyire kínos volt...