Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter seventeen

𝑺𝒂𝒓𝒂 𝑴𝒂𝒊𝒂 𝑩𝒓𝒐𝒘𝒏

Augusztus 12, hétfő.
Horvátország, Dubrovnik.

– Hagyj már béken! Nem kell a magyarázatod. Utállak. Hogy tehetted meg?

– Ne mondj ilyet, a ti érdeketekben tettem –védte magát.

– Nem. Ha a mi érdekünkben lettél volna, akkor nem csináltad volna ezt és boldogan élnénk –mondtam ingerülten.

– Sara –szólt utánam a nő, akit már nem is tekinthetek az anyámnak. Ők nem tesznek ilyet.

–Sara –szólítottak meg, ezuttal Lando. Megint csak egy álom volt. A levegőt egyre gyorsabban kezdtem kapkodni. Mintha valaki el akarná marni előlem.

– Mi a baj? Álmodtál? –kérdezte, én pedig csak aprót bólintottam és próbáltam egyenletessé tenni a légzésem.

Lando pár pillanat alatt eltűnt. Hová ment? Itt hagyott. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, majd próbáltam kitörölni az emlékezetemből az álmom.

– Tessék –nyújtott egy pohár vizet felém a fiú.

– Köszönöm –vettem el, majd kortyolni kezdtem a folyadékot.

– Mit álmodtál? –ült le mellém.

– Anyu –böktem ki. – Szinte ugyanaz. A folytatása miután tegnap felriadtam.

– Semmi baj. Minden rendben lesz –nyugtatott, majd a hátamra helyezte a kezét és lassan kezdte simogatni.

– De valami nincs rendben. Sosem álmodtam ilyet. Még szinte anyával sem. Főleg nem olyat, hogy él. De akkor is lehetetlen –néztem a fiúra, a tekintetem pedig egyre homályosabbá vált.

– Persze, hogy az. Ez csak átmeneti –nyugtatott tovább.

– Nem tudok aludni –néztem az órára, hogy megnézhessem az időt. Még fél hat sem volt.

– Napfelkelte, lent?

– Nem vagy álmos? Miattam nem kell lejönnöd. Aludj csak nyugodtan –ellenkeztem, hisz éppen azért jöttünk ide, hogy kipihenjük magunk.

– Nem vagyok álmos.

– De nem akarom, hogy mindig ez legyen. Nem kell pátyolgatnod –húztam el a szám.

– Nem érdekel –mondta, majd a kezembe dobott egy narancssárga pulcsit. – Vedd fel, nincs valami meleg.

– Kitartó egy személy vagy, Lando Norris.

– Tudom, Sara Maia Brown.

– Ne már! Tudod, hogy nem szeretem a Maiát!!

– Akkor ezentúl úgy foglak hívni –húzta tovább az agyam.

– Jólvan, tejcsis gyerek –vágtam vissza, majd magamra húztam a pulcsit amibe mélyen beleszippantottam. Lando illata volt. Egyfajta megnyugvást éreztem.

Csöndben próbáltunk sétálni a folyosón, amikor Lando beütötte a lábujját a pult szélébe.

– Ráadásul szerencsétlen is vagy –motyogtam visszatartott nevetéssel.

– Ne nevess.

– Jó, jó –nyitottam ki a bejárati ajtót.

– Elmegyünk oda? –mutatott a távolba, egy stégre.

– Aha –bólintottam, majd a pulcsi kapucniját a fejemre tettem és én is elindultam felé.

– Jól áll a naracssárga, mondták már?