Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter thirty

𝑺𝒂𝒓𝒂 𝑴𝒂𝒊𝒂 𝑩𝒓𝒐𝒘𝒏

Október 13, vasárnap.
Japán, Szuzuka.

– Várj, a telefonom nem láttad valahol? –kérdezte Lando miután bedőlt az ágyába.

– Nem, azóta nem amióta letettem az asztalodra a lap alá –mondtam, majd az ablakból a forgalmas útra terelődött a figyelmem.

– Ó –sóhajtott. – Az öltözőmben hagytam. Elmegyek érte, jössz velem vagy maradsz? –pattant fel, majd hamarosan megéreztem a mancsait a derekamon.

– Menj csak nyugodtan. Itt mevárlak –bólintottam határozottan.

– Maradj a szobában. Nem akarom, hogy bajod essen.

– Nem is biztos, hogy itt vannak. Lehet, hogy csak valami prank áldozata lettem... – Reméltem. Csak nem jött be.

– Jó, te tudod. Bármi baj van hívj. Ja, ha nem veszem fel akkor hívd Zaket vagy Lilyt. Rendben? –közölte.

– Rendben.

– Sietek –köszönt el, majd egy csókot nyomott a homlokomra és néztem ahogyan elhagyja a szálloda szobáját.

Fél óra elteltével Lando sehol sem volt, és miután már az összes közösségi média oldalakat végig néztem, vagy csak az ablakon keresztül bámultam kifelé végképp unalmassá vált az a kis idő. Unalmas is volt, amíg a telefonom csengőhangja meg nem szólalt.

– Igen? –vettem fel.

– Már úton vagyok visszafelé, minden oké? –hallottam meg Lando hangját a vonal mögül.

– Persze. Siess!

– Hiányzok? –kérdezte, a hangjában pedig némi incselkedést véltem felfedezni.

– Nem –ellenkeztem. – Csak egy picit.

– Ez szomorú. De azért sietek.

– Klassz –mosolyodtam el, majd bontottuk a hívást.

Pár másodpercre rá, pedig újra csörgött a mobilom, így anélkül, hogy megnéztem volna ki az felvettem. Mert teljesen biztos voltam, hogy Lando valamit elfelejtett mondani.

– Na, mit felejtettél elmondani? –kuncogtam, de nem hallottam választ így a készülékre néztem amin nem Lando neve szerepelt.

– Elnézést, azt hittem valaki más. Miben segíthetek?

– Ha maga Sara Brown, akkor sok mindenben –hallottam meg egy férfi mély hangját.

– És maga ki? –érdeklődtem.

– Matteo Leclerc –ejette ki a nevet, nekem pedig egyből Charlotte szavai jutottak eszembe. A gyomrom ping-pong labda méretűvé ugott össze, az ereimben megfagyott a vér, a pulzusom pedig egyre gyorsabbá vált.

– Tessék?

– Sajnálom, de ez nem telefon téma. Gyere le, az étteremben. Tudni fogod hova kell jönni.