Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter eighteen

𝑺𝒂𝒓𝒂 𝑴𝒂𝒊𝒂 𝑩𝒓𝒐𝒘𝒏

Augusztus 20, kedd.
Horvátország, Dubrovnik.

Reggel Lando ötletére kimentünk napfelketét nézni. Minden nap egyre pompásabb volt, és bár mennyire is unalmasnak tűnik, egy jó társaság mellett az idő is elrepül.

Kétszer álmodtál anyával, azóta soha többet. Landóval még közelebb kerültünk egymáshoz, de még az ölelés határát sem léptük át és arról az elcsattant csókról sem esett szó többé.

– Örülök, hogy így sikerült –fordultam a Charlotte és Charles felé a horvátországi repülőtéren.

– Charlotte ötlete volt. Nélküle nem jöhettünk volna el –karolta át a lányt a monacói mosolyogva.

– Ez nem igaz. Siessetek, nehogy elmenjen a gépetek –mosolygott ránk Charlotte.

– Sziasztok! –intettünk nekik szinte egyszerre.

Egyesült Királyság, Woking.

Már sötétedni kezdett Anglia utcáin, és miután megköszöntem a fuvart és elbúcsúztam a fiútól boldogan sétáltam be a kapun.

Őszintén, már nagyon hiányzott apu.

Persze, Horvátország csodálatos volt, és szerintem elmondhatom, hogy a nyaram legjobb hetei ott történtek... de akkor is, apu hiányzott.

– Hahó! –kiáltottam, miután lekaptam magamról a cipőm.

– Sara! Miért nem mondtad, kimentem volna eléd. Na gyere ide! –pattant fel a kanapéről, majd egy hatalmas ölelésbe vont.

– Szia apa, nekem is hiányoztál –öleltem vissza.

– Az igen, de jó színed lett –paskolta meg a vállam.

– Kösz –biccentettem.

– Na add ide, segítek –kapta ki a kezemből a bőröndöm.

– Itt minden oké volt?

– Persze, nem állt meg az élet. Azért elég csöndes volt itthon egyedül vallotta be, amibe belefájdult a szívem.

– Na látod, ezért nem fogok elköltözni mostanság.

Miközben kiürítettem a bőröndőm, megállapodott a tekintetem az íróasztalomon levő levélen. Ez az a boríték. A nevem, a címem és a többi üres.

A kezemben a borítékkal ültem le az ágy szélére, majd hezitálva de lassan kibontottam amiből egy lap csúszott ki. Kézírással volt írva, de nem ismertem fel.

Drága Sara,
Tudom, hogy így három év után írok egy levelet. De, rájöttem, hogy hibáztunk. Nem titeket kellett volna hibáztatnunk anyád halála miatt, az csak ez akkori álláspont volt. Kérlek ne haragudj. Azóta...

Pár sor. Ennyi volt. A könnyeim már folytak le az arcomon. El sem kellett olvasnom ki az, tudom.

– Apa! –nyitottam be a szobájába.

– Mi a baj? –kérdezte, én pedig az ölébe borultam.

– A levél. Sadie néni írta.

– Tessék? –kapta ki a kezemből. – Még van képe?

Pár perc után újra elolvastam az első pár sort, ezuttal apának majd folytattam.

Azóta sok minden történt. Te már szinte felnőtt vagy, nekem pedig egy vőlegényem van. Igen. Akivel nem sokára házasságot kötök. A borítékban találsz még egy meghívót, azon minden pontosan le van írva. Szóval ezúton is szeretnélek meghívni, életem legszebb perceibe. Hozz magaddal egy kisérőt, ha apádnak elmúlt a haragja, őt is szívesen várjuk. Nagyon szeretnék veled találkozni. Már több tíz levelet írtam, mert vagy nem találtam szépnek vagy csak egyszerűen nem volt meg a kellő fogalmazás. Szóval, bocsánat ezért az írásért. Szombat reggel egy kávézóba elmehetnénk beszélgetni, már ha benne vagy és eljössz. Ha a pulthoz mész és a neved mondod, ki fogják adni a szobád az ágyon pedig a kávézó címe lesz.

Szívből remélem, hogy eljössz vagyis eljöttök. És szeretettel vár..

A te Sadie nénid.

UI.: Ígérem mindenre fény derül anyáddal szemben.

– Apa... –néztem rá könynes tekintettel.

– Semmi baj, nem kell elmenned –simított végig az arcomon.

– De anyuról is szó volt, gyere el velem –néztem rá könyörögve, majd a karomhoz nyúltam. Anyu...

– Nem, nem és nem. Tudod, hogy ki nem állom ezt a nőt. Neked sem kéne elmenned, de ha úgy érzed. Menj.

– Jó, elmegyek –jelentettem ki. – De kivel?

– Vajon kivel. A kis barátoddal –tárta szét a karjait, én pedig vettem a lapot.

– Nem a kis barátom, egyébként meg Bristolba ment a szüleihez –töröltem le az utolsó könnycseppeim.

– Ha fontos vagy neki igent fog mondani –vont vállat.

– Jó, majd megkérdezem holnap. Várj, még hozom a másik felét –utaltam a meghívóra, majd átszaladtam a szobába.

– Na, mi áll benne?

– Sadie és Matteo –olvastam fel az előlapon lévő két nevet. – Kedves Családunk és Barátaink! Szeretettel meghívunk benneteket, hogy legyetek velünk életünk legszebb perceiben. Augusztus 24. Olaszország, Firenze... –olvastam fel az elejét.

– Meg sem lepődök, anyád is mindig szerette Olaszországot – A mondatától görcsbe rándult a gyomrom.

– De várj már –gondoltam végig. – Ma kedd van, huszadika és péntekre kéne menni? Vagy szombatra?

– Mutasd –vette el a meghívót. – Itt van, hogy pénteken várnak.

– Én mondtam, hogy nyisd ki. Akkor holnap beszélnem kell Landóval –sóhajtottam.

– Miért csak holnap?

– Mert ma utazik Bristolba és már valószínűleg úton van. De nem akarom elrángatni.

– Ha nem akarja, nemet mond. Ha fontos vagy neki, el fog menni. Hidd el –tette a kezét a kezemre.

Fél óra beszélgetés után léptem ki apa szobájából, hogy lezuhanyozhassak. De ekkor egy dolog jutott eszembe.

Anyával álmodtam amikor érkezett a levél...

Nem lehet igaz, biztos csak véletlen egybeesés. De még az álmom is. Láttam őt, de lehetetlen!

Minnél hamarabb próbáltam elfelejteni az egészet, így fürdés után elkezdtem egy új könyvet olvasni. A könyvek mindig is jó hatással voltak rám, már kiskorom óta imádtam olvasni ami azóta sem múlt el.

Mindig is elterelte a figyelmem és beszippantott egy másik világba ha olvastam, de egyszerűen nem ment. Volt bennem valami, valami furcsa érzés amit eddig még sohasem éreztem, és fogalmam sem volt, hogy mi ez.

Újra, újra és újra felvillantak a képek. Mintha Sadie néni valamit üzenni akart volna valamit az esküvőn kívül. Többször átolvastam a levelet, átnéztem a borítékot és a talajt hátha oda esett valami apró kis nyom. Mindez, sikertelenül.

De tudtam, mélyen legbelül, hogy ez az a meghívó, csak egy alibi, egy álca. De fogalmam sem volt mi lehet az alibi mögött. Vagy ki.