Szeretlek, ez nem kérdés! || Lando Norris ff.

Chapter fourteen

𝑺𝒂𝒓𝒂 𝑴𝒂𝒊𝒂 𝑩𝒓𝒐𝒘𝒏

Augusztus 3, szombat.
Magyarország, Budapest.

Spielberg után Németországba, majd Magyar Nagydíjra utaztunk.

A szabadedzések már lezajlottak, és következett az időmérő. Eltervezéseim szerint a lelátóról néztem volna, de az eső közbe szólt. Ami nagy nehézkesen állt el csak, de végül mégis fent foglaltam el egy helyet.

Rajtam kívül csak egy idős pár helyezkedett el pár sorral feljebb, azután következett csak a nagy szurkoló tábor.

Lejjebb húztam az ujjaimmal a pulcsit, majd a fejemre dobtam a kapucnim és úgy bámultam a nagy kijelzőt ami azt mutatta, hogy az utolsó helyekről Kubica, Lance Stroll, Daniel Ricciardo, Perez és George fog indulni, pontosabban ők estek a Q1-ben.

Az egész időmérőt fent töltöttem, és végül a nap is eléggé kisütött. Meghallottam a szurkoló táborok felkiáltását majd a szemeimet a kijelzőre vezettem amin Max neve szerepelt legelöl, majd gyorsan végig futottam rajta.

Hatodikról indul Lando, hetedikről pedig Carlos ami azt jelentette, hogy megelőzte a spanyolt.

Miután végig néztem az interjúkat a telefonomon megnéztem az időt és épp indultam volna le a McLaren istálló felé amikor George sétált fel.

– Szia –jött felém.

– Szia –lepődtem meg, hisz aligha láttam itt fent.

– Szabad? –mutatott mellém.

– Persze –bólintottam, majd elfoglalta a mellettem lévő helyet. – Hogy-hogy itt?

– Miközben interjúztam láttam, hogy itt vagy fent egyedül. – Hű, figyelmes.

– Nem vagy kicsit csalódott?

– De. Fogalmam sincs mivan az autóval –rázta meg a fejét. – Na és te? Esőben itt?

– Hát igazából mindig is szerettem lelátókról nézni a versenyeket. Sokkal élvezetesebb. Rengetegszer vagyok a boxokban de itt olyan, mintha bevonna a sok rajongó maguk közé.

– Elhiszem –biccentett.

– De én viszont megyek, eredetileg is letartottam a McLarenhez meg várom apát, hogy visszamehessünk a hotelba –álltam fel.

– Szívesen elviszlek. Én végeztem, és egy helyre megyünk –ajánlotta fel.

– Ez ked... –kezdtem bele a visszautasításba, amikor egy hang mögöttem megszólalt.

– Én viszem a hotelbe Sarat, szóval Russell köszönjük a monológod, de nincs szükség rá –nézett szúros szemekkel Lando Georgera.

– Ó, bocs bocs. Nem tudtam. Ti együtt vagytok?

– Nem –vágtam rá, ezzel egyidőben pedig Lando azt vágta rá, hogy:

– Igen.

– Mivan? Nem is vagyunk együtt! Lando, fejezd már be. Egyátalán minek jöttél ide? Épp beszélgettem –csattantam fel, és elkezdtem lefelé trappolni.

– Várj már –jött utánam Lando. – Sara! –fogta meg a csuklóm.

– Engedj el –néztem rá szúros szemekkel.

– Had vigyelek haza. Beszélni akarok veled –mondta, majd elengedett.

– Csak, hogy én nem. Egyátalán, hogy képzeled, hogy kijelented, hogy együtt vagyunk? Várom a magyarázatodat –fontam össze a karjaim a mellkasom előtt.