Egy új élet felé - Bakudeku [BEFEJEZETT]

5. rész - Új emberek

- Mi az, hogy Deku nincs mögöttünk?! - ordította torka szakadtából Bakugo, mikor elhagyták a külvárost is. A városba vezető egyik főút mellett álltak, és az arra haladó kereskedők alaposan megbámulták őket.

A novemberi csípős hideg közepén egy szál köpenyben és nadrágban lévő, tüskehajú fiú ordibál egy alakváltóval, akinek a köpenyénél már csak az előzőéhez hasonló, tüskés haja vörösebb. Nem mindennapi látvány.

- Nem tudom, mikor utoljára hátranéztem, akkor már eltűnt - emelte fel védekezően a kezeit Eijiro. Bakugo nem bírta idegekkel, a tenyere akkorát robbant, hogy megperzselte a mellettük elhaladó árus csizmáját.

- Hé! Azért vigyázhatnál, hogy hova dobod a....

Az idegen nem merte befejezni, mikor a tekintete találkozott Bakugóéval. Gyorsan előrefordult, és elsietett a város felé. Már a csizmája sem zavarta.

- Vissza kell mennünk - mondta Ejiro. Nem bírta elhinni, hogy elhagyták Midoriyát.

- Nem kell mondani, én is tudom... - morgott Bakugo, majd megiramodtak a város fele. Eijiro a fejére húzta a csuklyát, hogy ne bámulják meg megint. Két perc múlva már az épületek között rohantak visszafele követve az útvonalat, amin az előbb is haladtak.

- Azonnal szólj, ha meghallod a hangját, vagy megérzed az illatát!

- Ezt sem kell mondani! - vágott vissza Eijiro az előbbiért. - A hangját nem hallom, túl nagy a zaj... De mintha meglenne az illata...

Midoriyát könnyű volt megtalálni. Mivel gyógynövényekkel dolgozott, egyfolytában bűzlött az erős szagú, csípős gazoktól, amik mindig ki tudták facsarni az orrát.

- Állj! - kiáltotta, mivel felismerte az illatot. Nem volt erős, de megvolt. - Itt mintha időzött volna egy darabig, majd megindult abba az irányba - mutatott egy kereszteződés felé.

- Akkor utána! Holtbiztos vagyok benne, hogy nem önszántából ment arrafelé.

Végigtrappoltak több utcán is, majd elértek a külváros gazdag negyedébe. A házak itt is nagyok voltak, mint a palota közelében, de a telkek hatalmasra nőttek, és elnyúltak egészen a távoli szántóföldekig.

- Ide ment be, és folyamatosan éreztem mellette egy idegen szagot is - mutatott Eijiro egy sárga és fehér díszítésű villára, ami rikítóan kitűnt a többi, sötétebb épület közül.

- Akkor nem ment be, hanem behurcolták - Bakugo a fogát csikorgatta. - Ha megtudom, hogy ki tette...

- Nem az őrült király katonái, az biztos - intette le Eijiro. - Viszont nem árt óvatosnak lennünk.

Ötlete sem volt arra, hogy miért hozták ide az egyik legjobb barátját, de mindenképp magyarázatot akart kapni rá. Főként azért, mert ha a válasz nem lesz kielégítő, akkor Bakugo porig rombolja az épületet, amint Midoriyát biztonságban tudja.

- Szerintem kopogjunk... - mondta, miközben fellépkedtek a lépcsősoron a nagy, sárgára festett bejárati ajtóhoz.

- A padlót ne nyaljam fel nekik esetleg? - morogta Bakugo. - Elrabolták a szerelmem, és ezért...

Az ajtóhoz lépett, és akkora erővel rúgta be, hogy a két szárny leszakadt a zsanérokról.

-... kurvára megfizetnek.

- Ó, basszus... - fogta a fejét Eijiro, mikor meglátta, hogy az előcsarnokban tartózkodó szerencsétlen szobalány elejtette a maga előtt lebegtetett kosarat, és hátraugrott ijedtében. Egy pillanat... lebegtetett?