Egy új élet felé - Bakudeku [BEFEJEZETT]

34. rész - ... és ébredő életek

Végül vett egy hatalmas levegőt, a tüdeje is majd belerepedt. Lenyomta a kilincset, és kitárta az ajtót.  

A zsanérok megnyikordultak, s a faajtó kitárult. Katsuki görcsösen szorongatta a kilincset, tekintetét a földre szegezte. Becsukta maga mögött az ajtót, majd nagyon lassan felemelte a fejét.

A helyiséget gyertyák világították meg, reszkető fényük táncot járt a falakon, a két ablak előtt elhúzott fehér függönyön és a kis, rendetlen komódon. A szemben lévő falnál egy asztal terpeszkedett, rajta egy nagy, vízzel teli tállal, törölközőkkel, gyógyszerekkel és ezekhez hasonló vackokkal. Egy paplannal kibélelt bölcső árválkodott a sarokban, a szoba jobb fala mentén pedig egy ágy állt.

Katsuki minden lépést egy kilométernek érzett, ahogy megindult felé. Szinte észre sem vette az egyik széken üldögélő Recovery Girlt, aki előzékenyen felállt, és kibattyogott a szobából, hogy ne zavarja őket.

Mikor az ajtó becsukódott a vénasszony mögött, Katsuki megállt az ágy mellett. Nem tudta, mit csináljon. Csak nézte, nézte az elé táruló látványt, és nem bírta felfogni, hogy nem csak a szeme káprázik.

Izuku bágyadt, fülig érő mosollyal nézett rá. Zöld haja a szokásosnál is ziláltabban meredt ezer irányba. A homlokára valaki egy hideg vízzel átitatott kendőt tett, arca kissé sápadt volt, mintha beteg lenne. De a szeme mást mutatott. Olyan hatalmas megkönnyebbülés és öröm tombolt a zöld és kék íriszekben, amekkorát még akkor se látott, mikor megkérte a kezét. A szeme alatt két sötét folt árulkodott arról, hogy nagyon megküzdött a gyerekek könnyű születéséért.

Gyerekek...

Katsuki minden önerejét latba vetve leszakította szemeit Deku arcáról, és lejjebb vezette a tekintetét, egyenesen a szerelme karjában tartott...

Elakadt a lélegzete, ahogy meglátta a tisztára mosott, befoltozott, megvarrt szélű vörös takarót, amit még ő adott Dekunak, mikor először aludt a barlangban, amit titkos rejtekhelynek kiáltottak ki.

A piros, lágyan szőtt holmi ugyanabból az anyagból készült, amiből a köpenye is, Izuku éppen ezért szerette annyira. De hogy egész idáig megőrizte, és tetejébe most ebbe bugyolálta a két kis...

Katsuki szíve megugrott a mellkasában, mikor végre elért agyilag is a dolog teljes lényegéhez.

Az újszülötteknek hajszálpontosan ugyanolyan arcocskája volt. Mindkettejük csukott szemmel, békésen szuszogva aludt anyjuk karjai közt, a számukra legfontosabb dologgal körbevonva. Az egyikük kidugta apró nyelvét, és grimaszolt egyet álmában. Rózsaszínek voltak, mint egy barack, pici kezük ökölbe szorult.

Érezte, hogy a könnyei utat törnek maguknak, és végigfolynak az arcán. Ez élete legcsodálatosabb pillanata, ebben biztos volt. Az elf, akit tiszta szívéből szeretett, gyermekeket adott neki. Két meseszép, apró csodát.

Végül rettenetes óvatossággal leült az ágy szélére, a mozdulat közben is leporolva magát. A tenyereit felhevítette, hogy leöljön róluk minden koszt, ami csak rájuk kerülhetett.

- Te sírsz - szólalt meg végül döbbenten Izuku.

- Persze, hiszen... a istenekre, gyönyörűek - törölgette a szemét Katsuki.

Gyerekkoruk óta nem sírt. Nem volt az az érzelmes típusú ember, mint a párja, akinél egy nagyobb veszekedés alatt is eltörhetett a mécses. De ez őt is megérintette. Hogy az a két picurka angyal az ő gyermeke.

- Szeretnéd megfogni őket?

Deku érdeklődve várta a választ, de neki egy hang se jött ki a torkán. Mintha azt mondta volna, hogy tanuljon meg repülni.