Egy új élet felé - Bakudeku [BEFEJEZETT]

20. rész - Tavaszi rémálom

Az év belépett a februárba, majd lassan araszolni kezdett a március felé. A hóvirágok tömegével kezdtek nőni, a hó és a jégcsapok elolvadtak. Az erdőben lévő két folyó megáradt, a patakok sok helyen kis tavakká duzzadtak. Katsuki mikor nem a határra volt beosztva, a gátaknál segédkezett.

Általában későn végzett, de Izumi miatt a hétvégéi nagyrészt szabaddá váltak munkaügyileg. A kölyök egyre inkább a szívükhöz nőtt. Eldöntötték, hogy hétköznap nagycsaládosan esznek a többiekkel, de hétvégén otthon maradtak és hármasban beszélték meg a hét eseményeit, valamint a terveiket a jövő hétre. Izuku a rendelőben dolgozott továbbra is, és egy békésnek tűnő vasárnap estén igen fontos bejelentést tett vacsora alatt.

- Kacchan, Izumi, holnaptól, azaz hétfőtől nem leszek itthon. Hajime és én szétosztjuk az erdő többi szegletébe a biztonsági gyógyszeradagokat, amiken télen dolgoztunk.

Erre mind a két megszólított olyan arcot vágott, mintha a temetésére hívta volna meg őket.

- Nem kell aggódni, csak két éjszakára megyek el - emelte fel nyugtatóan a kezét Izuku. - Szerdára már itthon leszek.

- De... de addig mi lesz velünk? - kérdezte furcsán csillogó szemmel Izumi.

- Ügyesen végzitek a dolgotokat továbbra is - mosolygott rá Izuku, és megsimította a fiú arcát. - Erős vagy, mint apa, nem?

Izumi legörbülő szájjal bólogatott.

- Akkor majd mutasd meg nekem, hogy milyen jó dolgokat csináltál és tanultál abban a két napban, amíg nem leszek itthon, jó?

- Jó... - motyogta Izumi, és a székéről felállva átölelte őt.

- Igyekezz majd haza - mordult rá Katsuki, miközben a főztjét lapátolta magába. Amikor otthon ettek, mindig Katsuki főzött. Igazi konyhatündér volt, habár Izuku sem panaszkodhatott. Aki tud gyógyszereket keverni annak a főzés meg sem kottyan, de Katsuki szinte erre született.

Aznap Izumi mellettük akart aludni, hogy minél több időt tölthessen vele mielőtt elmegy. Izuku ránézett Katsukira, aki a fiát átölelve aludt el, majd Izumira, aki egyik kezével az övét szorongatta. Lehunyta a szemét, és elmosolyodott.

Nem bírta elhinni, hogy mindez neki adatott meg. Nem tudott elképzelni csodálatosabbat annál, hogy családja van, barátai, és büszke lehet a munkájára. Kinézett az ablakon a ragyogó égre. A fák még csak rügyezni kezdtek, így tisztán láthatta a csillagokat. Keresztbe tette az ujjait, és azt kívánta, bárcsak életük végéig ilyen boldogok lennének.

A másnap reggel elég kellemetlenül indult számára, ugyanis iszonyatos hányingerrel ébredt, és azonnal a mosdóhoz kellett rohannia. Mikor kiadta magából a teljes vacsoráját, rájött, hogy talán nem kellett volna annyit ennie. Tetejébe izgult is, így az émelygése megmaradt az indulás pillanatára is.

Izumi percekig ölelgette, és mikor lóhátra szállt, akkor is addig integetett neki, amíg el nem tűntek a kanyarban. Katsuki is integetett, neki pedig máris hiányoztak. Hajimet Hitoshi és Mihoko búcsúztatta.

Az elöljárója mellé léptetett, és a szekér mellett haladt, amire rengeteg dobozban fel voltak pakolva a járványokat megelőző gyógyszeradagok.

- Már most várom, hogy hazaérjek - jegyezte meg Hajime, amire rábólintott. - Ismét össze akarom borzolni Hitoshi haját.

- Én is hiányolom Izumit és Kacchant.

- Te miért hívod így Katsukit? - érdeklődött a férfi. - És ha jól hallom ő is Dekunak szólít.

- Még kiskorunkban jöttek ezek a becenevek - mesélte Izuku. - Én nem tudtam kimondani azt, hogy Katsuki-chan, így lett belőle Kacchan. Ő pedig amikor megkérdezte, hogy írják a nevemet az elfek betűivel, anyukám lekezdte neki elmagyarázni. Akkoriban természetesen nem nagyon tudott még olvasni, így minden jelet külön értelmezett, és végül Izuku helyett Dekut olvasott ki.