My little sister [Finn Wolfhard ff.] <BEFEJEZETT>

Prológus

Az embernek kell a változás, minden korban. Én viszont tizenöt évesen nem voltam felkészülve arra, ami akkor történt. Édesanyám öt évvel ezelőtt újabb gyereket várt, ám ő halva született. Az egész család gyászolt, majd öt év után, a szüleim arra gondoltak, hogy örökbe fogadnak egy gyereket. Egyedül nekem nem tetszett az ötlet. Egy gyerekkel sok gond van. És semmi kedvem nem volt egy kistestvért hallgatni, aki folyton nyavalyog, sír, követelőzik, elveszi az összes figyelmet, és mindenki körbeugrálja. Josh, (a legjobb barátom) szerint ez egy remek lehetőség arra, hogy kimozduljak a komfortzónámból.

( - Nyugi Finn, nem lesz semmi baj. Szerintem a szüleid jó döntést hoztak. Ha a helyedben lennék én örülnék egy kis testvérnek. - mondta a suliba. - Ne nézz így. Szerinted a bátyád, hogy viselte? - kérdezte.

- Nem tudom. Akkor négy éves volt.)

December volt. December 10.-e . A szüleim és bátyám már készen voltak, már indultak is volna, ha én nem lettem volna lusta felöltözni. – Finn öltözz fel, indulnunk kell! – mondta az anyám.

- Nem lehetne,hogy én itthon maradjak? – kérdeztem.

- Nem. – válaszolta. – Neked is jönnöd kell. Végül is a te testvéred is lesz. – mondta. – És te fogsz vele egy szobába lakni. – magyarázta.

- Mi? – lepődtem meg. – Nem! Erről szó sem lehet! – háborodtam fel. – Nem mondtátok!

- Mondtuk.

- Nem. Én erről nem tudtam.

- Lehet nem kéne annyit nyomkodnod a telefonod és akkor meghallanád. – mondta. – Már be is pakoltunk a szobádba. Mostantól csak az egyik fele a tiéd.

- Mi? Mikor? – értetlenkedtem.

- Szerinted miért mondtuk, hogy lakj egy ideig a bátyád szobájába?

- Nem tudom. Azt hittem csak azért, hogy szokjam, hogy majd lesz egy kistesóm.

- Nem. Na,de menjél öltözni. – küldött fel. Feltrappoltam a lépcsőn, és a szobámba nyitottam. Vagyis a volt szobámba. Mintha megfelezték volna. Pontosabban azt is csinálták. Bal oldalon az én helyem volt. Az ágyam maradt a helyén, mellette az éjjeli szekrényem is sértetlen volt. Az ágy felett egy polc, amire a díjaimat rakták, az ágy végében volt a gardróbom ahol az összes ruhámat berakták, a hatalmas ablak alatt, (ami közvetlen az ajtóval szembe volt) az én felemen az én íróasztalom, mellette egy kislányos volt. A padlón egy nagy szőrmés fehér szőnyeg, ami tetszett. Az egész jobb oldal tipikus kislányos volt. Míg az én falam szürke, addig a másik babarózsaszín, apró szívekkel. Egy rózsaszín ágy, tele babákkal, plüss macikkal. Rózsaszín takaróval, párnával, mindennel. Csupa rózsaszín. Mintha egy unikornis hányt volna oda. Fehér szekrény, amibe még egy korcsolyán kívül semmi se volt. Gyorsan felöltöztem, felkaptam a telefonom, és ki is mentem a szobából. Az ajtó szerencsére nem változott. (Ez alatt azt értem nem lett kimatricázva.) Lementem, felvettem a cipőm, és a kabátom, majd kimentem. A hideg megcsapott,és már akkor fáztam. A kanadai hidegeket, a mai napig nehezen szokom meg. Nick apával dobálták egymást hóval, anyám pedig csak nézte őket.

- Mehetnénk? – kiabáltam oda.

- Nyugi öcsi. Megyünk. – lépett hozzám a bátyám. – Fázol? – kérdezte.

- Nem. Melegem van. – válaszoltam bunkón. Amilyen gyorsan csak tudtam beszálltam a kocsiba, és próbáltam nem megfagyni. Nehezen elindultunk. Én a havas tájat néztem, az ablakból, míg a többiek beszélgettek arról, milyen szipi-szuper lesz egy új gyerekkel együtt élni. – Nem igaz, Finn? – bökött oldalba a bátyám.