My little sister [Finn Wolfhard ff.] <BEFEJEZETT>

15.fejezet

Az éjszaka közepén felébredtem. A többiek mélyen aludtak. Felkeltem az ágyból, és kimentem az erkélyre. Visszagondoltam a nap eseményeire. Egy percre az a lány ugrott be. Kénytelen kellett is elmosolyodtam. Aztán más ugrott be. A vacsora. Úgy éreztem nem kellet volna. Rosszul voltam. Halkan bezárkóztam a mosdóba, a hajamba túrtam, és fel-alá járkáltam. Úgy éreztem megmérgeztem magam. A kád szélére ütem, és mereven magam elé bámultam, majd a vécére pillantottam. Felpattantam, megfogtam a fogkefémet, majd a csésze fölé hajoltam, Egy mély lélegzetet vettem, és a műanyag végét ledugtam a torkomon, mire öklendezni kezdtem. Egészen ezt addig csináltam, míg minden föl nem jött. Valaki kopogott az ajtón, mire rögtön föleszméltem. – Finn, jól vagy? – hallottam meg Malcolm hangját.

- Aha. – hazudtam. Visszaraktam a fogkefét a helyére, majd kinyitottam az ajtót.

- A pizza miatt? – kérdezte, mire bólintottam. – Beteg vagy. – mondta. Lesokkoltam. Tudtam jól, hogy az vagyok. Már előttük tudtam. De leállni nem tudtam. Azt hittem tudom irányítani, de mint később kiderült nem. Kicsúszott a kezemből az irányítás.

- Nem is vagyok az. Csak nem kellett volna annyit ennem. – hitettem el magammal. Nem volt elég az előző esett, még hülye interjúkra is kellett mennem. Egyáltalán nem akartam, de a rajongókat, sem hagyhattam cserbe. Jack-el mentem erre a találkozóra is, ahol több ezer ember volt. Elől az újságírók, és a riporterek ültek, mögöttük a rajongók. Nem indult rossznak a találkozó, egy csomót dedikáltunk, meg képeket csináltunk, ahol viszonylag még boldogabb is voltam. Ám a kérdezz-feleleknél szakad el a cérna. A kérdések volt, hogy Jack-nek, vagy nekem szóltak, esetleg mindkettőnkre vonatkoztak, majd valahogy megint szoba jött ő.

- Finn! A húga, hogy fogadta, hogy ön ennyire híres? - kérdezte egy riporter. A szívem összeszorult, torkomban éreztem azt a gombócot, amit akkor, mikor anyáék rákérdeztem nálam is, hogy úgy történt e. Egy percig csöndben ültem. Jack, már szóra nyitotta a száját, de én közbeszóltam.

- Nem bánta. Talán, meg örült is neki. – válaszoltam. Akkor azt hittem ennyivel el van intézve a Holly-s dolog, de nem.

- Hogy, hogy mostanában se az ön, se a bátyja közösségi oldalain nem látjuk? Talán összevesztek?

- Nem. Csak már nem akar annyit szerepelni. – intéztem el gyorsan a választ. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Ezt Jack is észrevette. Az asztal alatt, nem feltűnően megfogta a kezem, biztatásból, de nem igazán segített. Elszabadult a pokol. Egyre több kérdést kaptam vele kapcsolatba, a riporterek, meg sem várva a választ kérdezték újabb és újabb kérdéseket.

- Szereti ön a húgát. Milyen egy újabb testvérrel élni? Mennyire önálló? Ugyanoda jár, ahova ön? Vannak barátai? Az ön barátai szeretik? Miket szokott csinálni? – kérdezgették. Egy idő után, már nem csak belül, hanem már látványosan is megöltek. Jack próbálta terelni a témát, de nem sikerült. Lehajtottam a fejem, és a fiú kezét erősen szorítottam. Mikor éreztem, hogy a könnyeim megindulni készülnek, felálltam az asztaltól, és az öltözőbe siettem. Becsuktam az ajtót, leültem a kanapéra, felhúztam a lábaim, kezeimmel körül öleltem, és nem visszatartva fájdalmam kezdtem el sírni. Valaki kopogott az ajtón, gondoltam, hogy a fiú lesz az.

- Bejöhetek? – nyitott be. Bólintottam, és leült mellém. – Nagyon kikészít? – kérdezte.

- Ne kezd már te is. - néztem rá. – Tudod milyen rossz? Borzalmas. Gyűlölöm ezt a helyzetet. Annyira nyominak érzem magam. A szüleim úgy próbálnak meg segíteni, hogy úgy tesznek mintha minden rendben lenne, pszichológushoz akarnak járatni, és megpróbálnak enni adni, mikor tudják, kibaszottul nem fogom megenni amit elém raknak. Nick-et ennyire nem borította ki. Ő próbál velem foglalkozni, de rá kell, hogy jöjjön nem megy az. Ti pedig nem beszéltek róla, mint ha nem is lett volna itt. – sírtam tovább.

- Figyu, ha akarsz róla beszélni, velünk bármikor megteheted. – ölelt át. – Lehet jobb lenne, ha most egy kicsit visszavonulnál. Egy kicsit feldolgozhatnád. Meg fogják érteni. Neked is kell egy kis idő. - javasolta.

- Köszi Jack. Igazad van. Most egy kis magányra van szükségem. Visszavonulok egy kicsit. – öleltem át.

- Ha kell ma a szobádba lehetek. Csak, hogy jobban érezd magad. – ajánlotta fel.

- Nem kell. Megleszek. - engedtem el. – Olyan gáz ez most. – gyűrögettem a pólóm végét, pont mint ő.

- Dehogy az. Meg fogják érteni. Vissza menjünk a szállodába? – kérdezte.

- Én igen. Te maradj. Most egy kis magányra van szükségem. – válaszoltam.

- Akkor, te menj. Egy óra, és én is visszamegyek. – fogta meg a kezem. Felvettem a napszemüvegem, hogy ne látszódjon, hogy sírtam, majd biztonsági örökkel, az oldalamon siettem ki az épületből. Persze kint is nyüzsgés volt. Fotósok száz ezrei fotóztak, de engem ez akkor nem nagyon foglalkoztatott. Beszálltam a kocsiba, majd a szállodánál kiszálltam. Szerencsére ott senki sem volt. Bezárkóztam a szobánkba. Ledobtam a szemüvegem és kétségbeesetten hívtam fel az apám. A kád szélénél ültem megint. Mikor már nyomtam volna ki, apa felvette.

- Finn...valami baj van? – kérdezte.

- Azt hiszem. – szorult el a hangom.

- Mi a baj?

- Nem megy. – sírtam el magam.

- Mi nem megy? – kérdezte kétségbeesetten.

- Nem tudok enni. Ahogy megpróbálok, azonnal betegnek érzem magam és kihányom. Érted? És nem is vagyok jól. Tudod mennyit fogytam? – hadartam.

- Nem. Mennyit?

- Tizenhárom kilót. Ez nem normális. – álltam fel.

- Semmi baj nem lesz. Hol vagy? Odamenjek? – kérdezte.

- Igen. Itt vagyok a hotelbe. Azt hittem itt leszel. – szipogtam.

- Negyed óra és ott vagyok. Addig próbálj lenyugodni. – nyomta ki.

- Nem fog az menni. – raktam le a csapszélére a telefonom. Teljesen kétségbe voltam esve. Annyira, hogy újra hánytam. Mikor végeztem kivánszorogtam a mosdóból, de borzalmasan szédülni kezdtem. Éreztem ahogy az összes izmom ellazul, és, hogy nem tudom megtartani magam. Összeestem, majd minden sötétbe borult.

Mikor kezdtem magamhoz térni egy szobában ébredtem. Homályos volt minden. Mikor minden kitisztult tisztán tudtam, hogy a korház gyermekosztályán vagyok. Ezt főleg a falak barátságos hangulatából szűrtem ezt le. A falak amik színesek voltak, és egy- egy csinos kis fa polc a falba fúrva, és az illatból. Vanília. Ahogy oldalra fordítottam a fejem apát láttam, és egy orvost, ahogy beszélgetnek. A torkom kapart, így köhögni kezdtem, de gyorsan abba is maradt. Ezt persze rögtön észrevették.

- Végre, hogy felébredtél. – lépett az ágyam mellé apa. Csak akkor vettem észre, hogy egy csomó gépre voltam rákötve. – Már aggódtam érted. – mondta. Az orvos is rám nézett. Ősz haja, - de nem nézett ki negyvennél többnek - magas termete, barna szemek, viszonylag vékony volt. Kedvesnek tűnt.

- Szia. Dr.McAndrew vagyok. Én leszek az orvosod. – mutatkozott be. – Finn...te nálad anorexiát diagnoztizáltunk. Tudod mi az? – kérdezte.

- Igen. – válaszoltam halkan.

- Rendben. Itt leszel addig amíg nem hízol vissza az eredeti testsúlyodra. Csak így fogsz meggyógyulni. – mondta.

- A barátaim azért bejöhetnek meglátogatni? – kérdeztem.

- Persze. Majd minden nap lesz ki lesz jelölve ki jön be hozzád. És az is megvan engedve, hogy ezt a szobát, amíg itt vagy berendezd a cuccaiddal. Csak, hogy otthonosabb legyen. Egy-két napig még így leszel, de aztán már leszedünk ezekről a gépekről, és nem is kell ebbe a ruhádba járkálnod. De addig így kell lenned. Csak egy talán két napról van szó. Annyira nem súlyos még a helyzeted. – magyarázta. Mi az, hogy nem annyira súlyos? Nem súlyos, hogy majdnem meghaltam? Lehet csak túl reagálom, de akkor is? Beteg vagyok. Ki kell gyógyulnom ebből. Nyugi Finn minden rendben lesz. Mondtam magamban. Két napig voltam a gépekre kötve, majd már élhettem az életem tovább a korházban.

Hey! Elég jól haladok most a fejezetekkel, hisz egy számomra izgi, és jó kis rész jön! Azért is rakom ki ma! Remélem tetszett.