My little sister [Finn Wolfhard ff.] <BEFEJEZETT>

Epilógus

Az életem kezdett helyre állni. Minden olyan jó volt, aztán csak jobb lett. Ahogy Holly egy évvel idősebb lett minden megváltozott benne és bennem is. Ő még érettebb lett és volt, hogy a nővéremként viselkedett. Vigyáztunk egymásra. Egy év gyorsan eltelt. Újra ráírtam arra a lányra, hisz ki nem ment a fejemből a gondolat, hogy még akkor megbántottam. Mint kiderült akkor már a városban volt. Meg is beszéltem vele egy találkozót. Egy átlagos rajongóval soha nem tettem volna ilyet, de ő valahogy más volt. Ahogy elérkezett az a nap, hogy találkozunk esze-veszetten kerestem valami normális ruhát. A húgom persze rögtön a segítségemre sietett és talált egy elfogadható pólót. Megigazította a hajam és mindent elmondott, mintha én nem tudtam volna. Mielőtt még elmentem volna, megpuszilta az arcom és sok szerencsét kívánt. Mint egy nővér. A megbeszélt helyre mentem. Még előbb is voltam ott mint ő. Ahogy megérkezett a mosoly levakarhatatlan volt az arcomról, de az övéről is. Öleléssel köszöntöttem, hisz olyan jó volt látni. Nem csak az álmomba. Soha nem akartam, hogy véget érjen vele a nap. Sok közös volt bennünk, de mégis olyan egyedi volt. Ahogy haza kellett mennie megbeszéltünk egy újabb találkozót, majd egy újabbat. Mindig találkoztunk. Elmondta, hogy van egy nagyon jó fiú barátja akit nagyon szeret és hiába piszkálják mindig egymást, az is csak poénkodás. Állítása szerint nagyon kedves, de néha idegesítő, de úgy szereti ahogy van. Elmondta, hogy van három nagyon kedves Ibff-e, akik mindenben támogatták és segítették, na meg persze az a fiú is. Sokszor találkoztak már, képeket is mutatott. Jó volt vele lenni. Csak úgy repült az idő. Egyre több helyre mentünk el a városba. Ő is egyre jobban ismerte. Ahogy egyre többször találkoztunk, kezdtem furcsa érzéseket érezni iránta. Ahogy szemeibe néztem, pillangók voltak a hasamba. Azt hittem először ilyet csak a lányok éreznek amikor szerelmesek egy fiúba, de rájöttem, hogy nem. Én is az voltam. Így az egyik találkozásunkkor, mikor haza fele kísértem az utca végén ahol senki sem volt, elé álltam és megcsókoltam. Egyáltalán nem ellenkezett. Utána egyre többet randiztunk, majd véglegesen is összejöttünk. Előtte még úgy voltam vele, hogy ráér ez az egész tizennyolc éves korombe is, de nem. Akkor nagyon szerelmes voltam belé, a mai napig. Hisz most itt állok huszonöt évesen és arra készülök, hogy megkérjem annak a lánynak a kezét akit a világon mindennél jobban szeretek. Az én kis Médám. Amikor a húgom megtudta, hogy tizenhat évesen járunk, nagyon örült. Azóta hatalmasat nőtt. Most ő a tizenhat éves. Ő még nem akar magának barátot. Emlékszem, mikor egyik este kimondta azt a mondatot amire mindig is vágytam. Egyedül voltunk otthon a szobánkban, majd egyszer csak rám nézett és kimondta. „Te vagy a hősöm." Azt már nem mondta el miért, mert mind ketten tudtuk. „Nekem meg te." Mosolyogtam. Egymás hősei voltunk. Mindenben támogattuk egymást. Az eljegyzési gyűrűt is vele választottam ki, mert jó ízlése volt hozzá. Boldog voltam vele és a barátnőmmel. Ők ketten azok az emberek akiket a világon mindennél jobban szeretek. Örökkön örökké.

Vége