My little sister [Finn Wolfhard ff.] <BEFEJEZETT>

13.fejezet

Az ágyamban ébredtem fel. Először azt hittem csak álmodtam, de ahogy körbenéztem a szobába a lány sehol nem volt. Kint már sötétség honolt. Nehezen kikászálódtam az ágyból, és lementem. Mindenki aggódóan nézett rám. Először nem tudtam miért, majd minden beugrott. Szemeimbe újra könnyek szöktek, anyámhoz rohantam, és szorosan átöleltem. Újra sírni kezdtem. Meg se szólaltam, senki se. Hosszú, és szomorú csönd. Zaklatott voltam. Borzalmasan szomorú, és olyan mint aki most veszítette el a testvérét. Mert az is történt. Elment. Örökre. Akkor is tudtam, hogy soha nem fog visszajönni. Ezt nem lehet visszacsinálni. El akartam felejteni, hogy ne fájjon. Nehéz volt, de nagyon. Nem akartam nélküle lenni. Depressziós is lettem miatta, ezt senkinek sem mondtam. Hiába is. Úgy tettem mintha a minden rendben lenne, pedig semmi sem volt. Az ő ágyában aludtam, mert akkor úgy éreztem velem van, és valahogy könnyebben aludtam, hisz az illata bele ivódott, az ágyneműbe. Még most is emlékszem, édes, mámoros illatára. Ám minden reggel rá kellett jönnöm, ő már nincs többé. Nem ettem már semmit, a szüleim pedig próbálták belém tömni az ételt, de nem ment. Suliba ettől függetlenül mennem kellett. A barátaimon, és rajtam kívül senki nem tudta mi történt. Mikor rákérdeztek, hol a húgom annyit válaszoltam beteg. Sok mindenkinek hiányzott. Az összes osztálytársa, a tanárok, az igazgató, néhány nálam idősebb, vagy alattam járó diák is megkérdezte mi van vele. Rossz volt hazudni nekik, az vígasztalt, hogy nem csak nekem hiányzott. Emellett az én állapotom rosszabb volt. Egyre rosszabbul teljesítettem, nem figyeltem, elaludtam az órákon, mivel otthon egyre nehezebben ment az elalvás, és vagy négy kilót fogytam három hét alatt. A tesi órákon mindig felmentésem volt, mert nem akartam abban az állapotomba mozogni, ezt persze a szüleim nem tudták, mert az igazolásokat is csak hamisítottam. És ha ennyi nem volna elég, még olyan gyógyszereket is kezdtem el szedni, ami meghánytatott, mert magamtól nem mertem megtenni. Lassan nem csak a tesómnak voltam fura, hanem mindenkinek. Egyik biológia órán borzalmasan lettem. A hasam görcsölt, gondoltam, hogy csak a gyógyszer. A tanár el is küldött Josh-al az iskolaorvoshoz, de én nem akartam odamenni. Azonnal a mosdóba siettem, és kiürítettem a gyomrom. Holt sápadt voltam, fájt a hasam, és nagyon szédültem. Leültem a földre, és mélyeket lélegeztem. A fiú leült mellém, és aggódva nézett. Gyűlöltem ezt a nézést. Olyan szánakozó volt. Nyomorultabbnak éreztem magam. Mikor már úgy éreztem képes vagyok elvánszorogni az orvoshoz, felálltam, és megmostam az arcom. Josh egész végig mögöttem állt. Újra szédülni kezdtem, és a lábaim se bírták. Annyira meggyengültem , hogy összeestem, de a fiú időben reagált, és megfogott. – Haza kéne menned. – szólalt meg. – És enned is kéne valamit. – ültetett le. Igaza volt, ezt beláttam, de nem vett rá még az Isten se, hogy ezt a szemébe mondjam.

- Dehogy, kutya bajom.

- Finn, beteg vagy. Haza kell menned, és egy orvosnak se ártana látnia. – mondta.

- Josh, ezt te nem érted.

- Igenis értem. Sajnálom meg minden, de ezt akkor sem teheted magaddal. Ő sem akarná ezt. – nézett a szemembe.

- Mit tudsz te? Nem vesztetted el a testvéred. – akadtam ki.

- De elveszítettem...téged. Nekem olyan vagy mint egy testvér, és meg akarlak menteni. Elmegyünk az iskolaorvoshoz, utána pedig szépen felhívjuk Eric-ek, hogy azonnal vigyen haza, és egy kicsit beszélgessetek. – mosolygott rám bíztatóan. Akkor a remény szikrája megjelent a szívembe. Bele is egyeztem. Talán csak ez kellett. Egy jó barát ki látja, hogy nem vagyok jól. Az orvos, csak azt mondta keveset aludtam, és nem sokat ettem, ami igaz is volt, de ennél több volt a háttérben. Írt egy igazolást, és elengedett azzal, hogy menjek haza. A fiú felhívta az apám, aki kivételesen hamar megérkezett. Utoljára még megöleltem Josh-t, majd beszálltam a kocsiba.