My little sister [Finn Wolfhard ff.] <BEFEJEZETT>

18.fejezet

Másnap Josh jött be. Csak egyedül, senki mással. Kicsit furcsálltam, de nem nagyon zavart. Jól elbeszélgettünk, és az derült ki, hogy azért jött egyedül, mert Asher-el összevesztek. Méghozzá rajtam. Nem akartam elhinni. A legjobb barátaim rajtam vesznek össze. De tényleg csak egy kis apróság volt. Annyira jelentéktelen, hogy nem is emlékszem rá. Akkor kezdtük el igazán megismerni egymást. Olyan témák is előjöttek amiket tizenöt év alatt soha nem beszéltünk. Szóba jött, hogy mit szeretnénk elérni még az életbe, hogy akarunk-e feleséget, meg hasonlók. A Kara-val történt dolgokat nem mondtam el. Egyszerűen bizonytalan voltam. Nem akartam vele semmilyen kapcsolatot. Csak azt akartam, hogy barátok maradjunk, ám ő ezt nem vette észre. Azt hitte együtt vagyunk. Nem szerettem volna megbántani, de nem akartam, hogy a nyakamon lógjon. Bármikor bejöttek hozzám ő is ott volt. Úgy kezelt mintha a „pasija" lennék. Én utáltam. Így újra elkezdődött az éhezés. Nem ettem gondoltam akkor leszáll rólam, de nem tette. Anyáskodott. Egy hónapig bírtam, majd el kellett neki mondanom. – Kara, beszélhetnénk? – kérdeztem.

- Persze drágám. – mosolygott. Félrementünk egy üres szobába, majd belekezdtem.

- Figyelj. Az a dolog csak egy alkalom volt. Nem több. Tudom, hogy te többet érzel, de én csak barátként tudok rád tekinteni. – vizsgáltam a földet.

- Akkor ez azt jelneti, hogy nem szeretsz? Átvertél! Én meg azt hittem jelentett valamit! – kiabálta. – Mondd a szemembe, hogy nem szeretsz. Rá néztem. Szemei könnyesek voltak, csak úgy mint az enyémek.

- Nem azt mondtam, hogy nem szeretlek, hanem azt, hogy számomra csak egy barát vagy. – mondtam.

- Köszi Finn, hogy ezt egy hónap után közlöd velem. Pont ma. Mikor műtenek? Miért töröd ezzel össze a szívem?

- Nem tudtam, hogy ma műtenek. Úgy sajnálom.

- Gyűlöllek. – pofozott meg, majd elment. Dühös voltam magamra, amiért nem mondtam el előbb. Visszamentem a szobámba, ahol a szekrényemen levő füzetet vettem a kezembe és eldobtam. Papírok estek ki belőle, az oldala is meggyűrődött. Gyűlöltem magam, amiért hazudtam neki. Visszaültem az ágyra, mikor Leo jött be a szobába.

- Tudod mi történt Kara-val? Borzalmasan sírt, mikor elment.

- Hova? – kérdeztem.

- Hát most fogják megműteni. Most viszik be. – válaszolta.

- Istenem, olyan hülye vagyok. – temettem arcom, kezeimbe.

- Miért?

- Mert nem mondtam meg neki, hogy én csak barátként tekintek rá. Egy hónapig hazudtam neki. Most meg elmondtam, és dühös. Nem így akartam tőle elbúcsúzni. – magyaráztam.

- Nem megy el. Még itt lesz.

- De mi van ha a teste nem fogadja be azt a szívet? Akkor...akkor csak rosszabb lesz. Lehet, hogy belehal. – könnyeztem meg.

- Nem kell aggódnod. Jól lesz.

- Remélem. – sóhajtottam. Két óra telt el utána. Nyugtalan voltam. Imádkoztam, hogy Kara jól legyen. Így is lett. Befogadta az új szívet. Még lábadozott mikor bementem hozzá. Rám se nézett. Inkább az anyjára. – Beszélnünk kéne. – szólaltam meg. Nem kaptam választ.

- Ő az? – suttogta oda a lányának. Bólintott, majd a nő kiment.

- Kara, én úgy sajnálom. Nem akartalak megbántani, de...

- Mi de? – nézett rám.

- De nem tudtam elmondani. Olyan boldog voltál, én nem akartam elrontani a kedved. – magyarázkodtam.

- Ez már rég nem arról szól. Azt hittem ha veled vagyok talán meggyógyulsz. De nem. És igen keményen megbántottál.

- Tudom. Hogy tudnám helyrehozni? – kérdeztem.

- Nem tudom. Én már nem haragszom. Egy dolgot még szeretnék tőled kérni. Már a műtétem előtt meg akartalak rá, de akkor nem sikerült.

- Mi az? – szakítottam félbe.

- Adnál még egy utolsó csókot? – kért meg. Fölé hajoltam, majd lágyan megcsókoltam. – Köszi. – mosolygott.

- Nem kell megköszönni. Lehet jobb is, hogy így alakult.

- Mert?

- Nem hagynátok abba ezt a nyáladzást? Idegesítő. – hallottunk meg egy hangot. Charlie volt az. Már tudott mozogni, de egészen addig nem beszélnt.

- Mit mondtál? – kérdeztük egyszerre.

- Nem hagynátok abba a nyáladzást? Idegesítő. – ismételte meg.

- Charlie, te beszélsz! – kiáltottam fel.

- Tényleg. – nevetett. – Ezt el sem hiszem. Meggyógyultam.

- Ez elképesztő! Szólok Dr.McAndrew-nak és Jackson nővérnek! – siettem el. – Charlie tud beszélni! – kiáltottam el magam. Mindenki rám nézett.

- Mit mondtál? – kérdezte Jackson nővér.

- Charlie! Tud beszélni. – ismételtem.

- Istenem. – futott a fiú szobájához én pedig követtem. – Drága Istenem. Jó hallani a hangod. – ölelte át a fiút. Egészen addig nem láttam boldognak a nőt. Ahogy a fiú felépült volt egy gyors vizsgálata, és már aznap este mehetett is haza. Teltek a napok Kara jobban volt, már az utolsó napjai voltak hátra, úgy ahogy Emma-nak is. Makk egészségessé vált. Az utolsó napja volt. Örökre búcsút kellett mondanunk tőle is. Nem volt könnyű, de megtörtént. Elment. A másik lány még két napot maradt, majd ő is haza mehetett.

- Finn! – futott hozzám. – Csak el akartam búcsúzni tőled. – mondta. – Gyógyulj meg hamar. – mosolygott. – Azt hiszem barátként mondhatom azt, hogy szeretlek. Jó volt megismerni. – ölelt át, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra. – Felejts el. Úgy könnyebb lesz. – suttogta.

- Ne ez legyen az utolsó szavad. – fogtam meg a csuklóját, mikor távozni készült. – Szeretlek.

- Szeretlek. – mondta, majd elment végleg. Szomorú voltam, de nem is. Talán jobb is volt, hogy elment. Nem azért mert annyira ki nem állhattam, hanem azért, hogy nem legyen fájdalmasabb máskor. Már csak Jordi és Leo maradt. Bár elvileg Leo sem sokáig maradt volna, de meg szerette volna várni, míg barátja felépül, és én is. Ami elég gyorsan elkezdődött. Újra enni kezdtem és sokkal jobban éreztem magam. Egy átlagosnak tűnő nap a szobámba ültem és a dalunkon dolgoztam amikor Brittany nővér jött be hozzám.

- Látogatód van. – mondta.

- De ma senki sincs kiírva. Hétfő van. – értetlenkedtem.

- Szerintem örülni fogsz neki. Siess a társalgóba. Ott vár. – mosolygott. Nem értettem ki lehetett, hisz senkit se vártam. Talán Kara? Mégis bejött meglátogatni? Pedig azt ígérte nem fog. Elraktam a füzetet és kivánszorogtam. Beértem a szobába, ahol Jordi és Leo is ott volt. Megálltam az ajtóban. Lesokkolódtam. Nem gondoltam volna, hogy pont ő látogat meg. Ami azt illeti, egyáltalán is sejtettem, hogy eljön. Ugyanaz a magasság, vörös haj, zöld szemek köszönt vissza.

- Szia Finn. – köszönt. Ugyanaz az édes, kicsit savanykás hang. Szemeimbe könnyek szöktem az örömtől. Az övébe is. Mindketten mosolyogtunk. Nem hittem a szememnek. Tényleg ő állt előttem. Minden újra olyanná vált mint régen. Újra értelmet nyert az életem. Már volt motivációm, úgy ahogy Emma mondta. Ő volt az. Ahogy mindez realizálódott bennem, csak egy szó jött ki a számon. Pontosabban egy név.

- Holly.

Hey! Úgy döntöttem, hogy vasárnap és még valamikor a héten lesz rész, azt meg pontosan nem tudom mikor. Igyekszem ezeket ilyen rendszerbe rakni! Amúgy, hogy tetszett a rész?