My little sister [Finn Wolfhard ff.] <BEFEJEZETT>

7.fejezet

December huszonharmadikán, hivatalosan is tizenöt éves lettem. A családom elhalmozott különféle ajándékokkal, de a legjobban Holly-é tetszett. Egy rajzott adott, amin mi ketten voltunk. Nagyon tetszett. Nem egy átlagos hatéves rajz volt. Egy csodálatos portré, ami grafittal készült. Minimum egy tizenöt éves szintje volt az övé. Hát igen. Ebben is különbözött a többi gyerektől. Szinte rögtön utána ki is posztoltam milyen aranyos rajzot kaptam tőle, persze úgy, hogy ő is és én is rajta voltunk. Utána jött a többi dolog. A felnőttek beszélgettek, néha engem, vagy Holly-t kérdezgették. Eközben a telefonom megállás nélkül rezgett, a sok lájk miatt, amit a képre kaptunk. Jó volt látni, hogy ennyi ember örül annak, hogy én is boldog vagyok vele. Megszámlálhatatlan komment érkezett, alig győztem olvasni őket. Erről is ő vonta el a figyelmem. Játszani akart. Ám nem úgy mint egy tipikus lány. Videó játékkal. Én belementem, így felmentünk a bátyám szobájába és végeláthatatlan játszásba kezdtünk. Elég későn hagytuk abba. Másnap már karácsony is volt. Reggel a lány, az ágyamon ugrált, és azt kiabálta kelljek fel mert karácsony van. Kikászálódtam az ágyból, majd már le is húzott a nappaliba, ahol a karácsonyfa alatt már vártak is ránk az ajándékok. Holly hatalmas nagy örömbe tört ki. Úgy kiabált az örömtől, mint még soha. Erre mindenkit felkeltett. Türelmetlenül várta, már, hogy kibonthassa az ajándékokat. Nem is csoda, hisz az volt élete első saját családos karácsony. Mindannyian megkaptuk az ajándékainkat, és kicsomagoltuk őket. Én egy fejhallgatót, és egy új telefontokot kaptam, mire csak kérdően a szüleimre néztem. Ők pedig a tipikus „már ideje volt" tekintettel néztek vissza. Hát igen. Én évtizedekig el vagyok egy tokkal is. Nick egy új billentyűzetet, és egy régi stílusú játékot kapott, amire már régóta vágyott. Mi tagadás, mind a ketten imádjuk a mai napig a retro játékokat. Holly egy telefont, telefontokot, és egy unikornisos kezeslábast kapott, amit azonnal fel is vett. A készüléket figyelmesen megnézegette, majd rám nézett. Én csak egy kérdő tekintetet intéztem felé, mire ő a szüleinkre nézett. Apáék vették a lapot, és segítettek neki beüzemelni. Aznap felfedezte a telefon, és az internet jó dolgait. Segítettem neki, szinte mindent elmondtam amit kell, majd hagytam is magára, hogy játszhasson vele. Az ajtón kopogtak. Senkit nem vártunk, tudtommal. Bár nekem mit mondanak el? Ez az. Semmit. Kinéztem, és kinyitottam az ajtót. Megnyugodtam, hogy csak Quincy barátunk állt ott. Szőke haja össze-vissza állt, szokásához híven. Nagykabátban, farmernadrágban, és három ajándékzacskóval állt az ajtóba. – Hali Finnie. – köszönt.

- Cső. Gyere be. – invitáltam be, mit ő elfogadott. A lány rögtön rohant is le a lépcsőn, hogy megnézze ki is jött.

- Nézzenek oda ki van itt. Hát nem a kis Holly Wolfhard. – adta a kezembe a kabátját, majd a lányhoz ment. Kicsit meglepődtem, de nem is törődtem vele. Quincy az Quincy. – A nevem Quincy Fox. Te vagy Holly. Sokat hallottam rólad. Nick mindent elmondott. – mosolygott a lányra.

- Örülök. – szólalt meg. – Te, biztos Nicky legjobb barátja vagy. Sokat hallottam rólad. – ölelte át a fiút.

- Ugye csak jókat.

- Csak is. – engedte el.

- Hé, öreg! Nem is szóltál, hogy jössz! – jött le Nick a lépcsőn.

- Tudod milyen vagyok. Váratlan vendég. – röhögött.

- Szia Quincy. Mi szél hozott? – jöttek be egyszerre a szüleink.

- Sziasztok.

- Te nem ünnepelsz a családoddal? – kérdeztem.

- Úgy volt. De tudod milyenek. – nézett rám. Igen Quincy szülei nincsenek a legjobb kapcsolatba. Mondhatni rosszba vannak. Nem is csoda, hogy elválltak. Azóta szinte mindig nálunk lóg a fiú, minden ünnepkor, de mi nem bántjuk. Szinte már családként kezeljük.