My little sister [Finn Wolfhard ff.] <BEFEJEZETT>

25.fejezet

Tompa hangokat, halvány fehér fénypontokat láttam. Egy percig azt hittem meghaltam, majd narancssárgás foltot láttam és a húgom hangját. Lassan visszakaptam normális látásom és Holly-val szemeztem. Nem igazán tudtam beszélni, álmos is voltam, de az a pillanat felbecsülhetetlen volt. Őt láttam meg először, aztán a többieket. Két érzelem volt leolvasható az arcáról. Az aggódás és az öröm. Mindkettő jelen volt. Holly leült mellém és megfogta a kezem. – Áh Finn! Jó, hogy felkeltél. Elég sokan vannak itt. Leo, Jordi kimennétek? A szülőkkel és a fiatalemberrel kell beszélnem. – mondta a két fiúnak, akik ki is mentek. A szobában már csak a szüleim és a két testvérem volt. – Két jó hírem van. Az első, hogy a műtéted sikeres volt, és csak két és fél hétig kell fent lennie. A másik pedig az, hogy egyre jobban haladsz, ha ilyen tempóban gyógyulsz akár elég egy hónap és hazamehetsz. Ám nem nagyon kelhetsz ki az ágyból. Szóval most nincs járkálás, csak ha muszáj, például a mérésnél vagy a folyóügyek elintézése érdekében. És még egy plusz jó hír. A vitaminokat meg a kálciumot csak egy hétig adagoljuk így beléd. Muszáj lesz, de ha eszel rendesen előbb is le is szedhetünk majd róla. A rossz hír pedig az, hogy a műtét után sokkot kaptál. Ilyet még eddig talán kétszer tapasztaltunk. – mondta.

- Pontosan milyen sokkot? – kérdezte Holly.

- Őszintén ennek még nincs neve egy milliárd emberből, ha egynek talán van. A lényeg, hogy a tudatalattidban olyan képek és emlékek, esetleg jövőbeli képek jelennek meg, ami miatt a beteg egy sokkos állapotba kerül. Az izmai megfeszülnek, kapkodja a levegőt, hevesen ver a szíve. Ez nem csak álmodás, altatás vagy kóma során következhet be, hanem akkor is, mikor magadánál van. Ez ellen nem lehet semmit se tenni. Nem tudjuk mi okozhatta, de arra tippelünk, hogy miközben altatásban volt olyan emlékeket látott, vagy a jövőre utaló jeleket amit felzaklatták. Ha bármikor történne ilyen, csak szimplán lassan meg kell nyugtatni. – magyarázta. Beugrottak a képek. A királynő. Holly. Nick. Vér. Cukorkák. Hadsereget. Vizet. A házunkat. És egy kardot. Megszorítottam a húgom kezét. A levegőt egyre gyorsabban vettem és a szívem is egyre gyorsabban vert.

- Finn. Jól vagy? – nézett rám Holly. Egy mélyebb lélegzetet vettem, behunytam a szemem. Lassan megnyugodtam. Mindenki látta a történteket.

- Pontosan így kell kezelned Finn. De ha helyzet más lenne, mindenképp valakinek le kell nyugtatnia. – nézett rám Dr.McAndrew. Őszintén semmi nagyon érdekes dolog nem történt. Vagyis, de. Egyre gyorsabban gyógyultam. És egy rossz dolog, ami azóta is bánt engem. Egyik haverom volt látogatóba nálam. Még a suliból. Csak egy percre hagytam magára. Nem elég, hogy feltörte a telefonom, hanem még annak a lánynak is írt. Ahogy visszaértem, kikaptam a kezéből a készüléket, szúrós pillantást intéztem felé, majd gyorsan elolvastam mit is írt. Ahogy visszaírt, én is. Bocsánatot kértem tőle, elmondtam, hogy csak az egyik haverom írta és, hogy nem írjon többet. Talán elküldeni volt a legnehezebb. Ahogy elküldtem, befeküdtem az ágyba, és nem néztem a haveromra.

- Most mi a baj? – kérdezte.

- Szerinted? Összetörtem a szívét! Köszi! Kurvára ügyes vagy! – mondtam.

- Nem tudtam, hogy ennyire megbántom. Sajnálom. – kért bocsánatot.

- Nem érek semmit a bocsánatkéréseddel. Jobb lenne, ha elmennél. – mondtam.

- Jól van. – ment el. Nem akartam megbántani. Másnap persze én lettem a húgom által lecseszve, hogy miért engedtem. Hiába magyarázkodtam nem volt mentségem. Ott se kellett volna hagynom a telefonom. De már mindegy volt. Összetörtem egy ártatlan lány szívét, akiét soha nem akartam. Ez után már csak javult a helyzet. Gyorsan gyógyultam. Jól éreztem magam. Aztán pedig ahogy eltelt a két és fél hét újabb műtéten kellett átesnem. Közel sem féltem annyira amennyire az elsőn. Ám akkor nem keltem fel olyan hamar. Újra abba a sokkba kerültem. Nagyon is. A királynő és a húgom tartott benne. A királynő folyton megölt engem, vagy a húgom. Holly meg mindig ott volt. Fájt látni. Minden egyes seb rajtam maradt. Aztán ahogy azt éreztem kikerültem az ördögi körből jött az a lány.

Előttem állt, könnyes szemekkel. Sokkal szebb volt, mint a képeken, bár ott is elbűvölő volt. Elé lépkedtem és szomorúan ránéztem. – Úgy sajnálom. De amit a haverom írt az...igaz volt. Tényleg hallottam, hogy hamarosan Vancouver-be jössz. És várom, hogy találkozzunk. Őszintén. – néztem rá. Majdnem olyan magas volt mint én. Talán csak egy fél fej volt köztünk.

- Ígéred? – szólalt meg. Édes, kedves, nyugtató hangja volt. Jobban éreztem magam.

- Nem ígérhetek semmit, de annyit viszont igen, hogy találkozni fogunk. – ült ki mindkettőnk arcára egy mosoly. – Majd találkozunk. – öleltem át.

- Remélem. Szia Finn. – mondta, majd eltűnt. Egy kapu nyílt meg, amin bementem. Minden elsötétült.

Felébredtem. Csak Holly, Jordi és Leo volt a szobában. Éreztem ahogy a lány fogja a kezem. Ránéztem, majd elmosolyodtam.

- Jó napot álomszuszék. – suttogta.

- Hogy vagy? – kérdezte Leo.

- Jól. Sokkal jobban. Végre fogok tudni normálisan mozogni. – válaszoltam.

- Meghiszem. A szüleid kint beszélnek Dr.McAndrew-val. – mondta Jordi. Ahogy ezt kimondta, bent is voltak.

- Hogy van a fiatalember? – kérdezte az orvos.

- Jól, köszönöm. – néztem rá.

- Ennek örülök. Holnap már lábra is állhatsz. Azután hamarosan haza is mehetsz. – mondta. Nem csak én, mindenki örült neki. Ám én nem csak annak örültem, hogy haza mehetek, hanem, hogy tudtam az a lány is hamarosan a városba érkezik. Igaz addig még egy évet kellett várnom, de amíg a húgom velem volt gyorsan teltek a napok. Izgalmasan és tartalmasan. Soha nem ment ki a fejemből a lány, de nem írtam rá többet. Nem akartam neki, még egyszer csalódást okozni. Az engem is megviselt már volna túlságosan is. Főleg úgy, hogy amikor láttam nagyon kedvesnek látszott, őszintének. Tudtam már akkor, hogy ha találkozunk, nem csak egyszer fogunk, hanem sokkal többször. Gyorsan felépültem és bekövetkezett az a nap is, amikor haza mehettem. Nem volt könnyű ott hagyni az a két embert akivel jó barátságot kötöttem. Minden cuccom összepakoltam, már minden a kocsiba volt. A két fiú előtt álltam. Nem akartam elmenni tőlük. De muszáj volt.

- Nagyon fogtok hiányozni, ugye tudjátok? – néztem rájuk.

- Tudjuk, de ott leszünk a következő koncerteden. Brittany nővér megígérte, hogy elvisz minket ha jók leszünk. Ott majd még összefuthatunk. – mondta Jordi.

- Várni fogom. És mindenképpen azt fogom kérni, hogy a V.I.P-ba menjetek. Ott szokott lenni a többiek és az én szüleim is. Jól fogjátok magatokat érezni. És a következő koncerten lesz egy meglepetés dal is. Még itt írtam a húgomnak. – mondtam.

- Te aztán nagyon szereted őt. – jegyezte meg Leo. – De most már tényleg búcsút kell vennünk tőled. Jó volt megismerni.

- Titeket is. – öleltem át őket. – Minden jót. – mosolyogtam.

- Ezt még odaadom. – nyomott a kezembe egy piros karszalagot. – Ez volt az első műtétemé. Neked adom, csak, hogy mind egyek legyünk. – nyújtották ki a kezeiket. Ugyanolyan piros szalag volt az összes. – Emma-éknak is van. Mi vagyunk a Piros Szalag Szövetség. – mondta. Még egyszer átöleltük egymást, majd elmentem. Vissza az otthonomba. Az igaziba. A piros szalaggal a kezemen, amit soha nem akartam levenni, és már vártam, hogy újra találkozzak velük, a koncertet és, hogy végre ugyanolyan életem legyen mint az egész betegségem előtt. Tudtam, hogy nem leszek az az ember aki az előtt, de talán jobb is.

Hey! Remélem tetszett.