My little sister [Finn Wolfhard ff.] <BEFEJEZETT>

24.fejezet

Viszonylag gyorsan teltek a napok. Holly kivételes személyként, minden nap meglátogatott. Késő délután jött, és este fele ment. Egyre gyorsabban épültem fel. Egyre közelebb volt a műtétem napja. Már csak három nap volt vissza addig. Minden nap egyre jobban izgultam. Leo-ék próbáltak nyugtatni, hogy semmi baj nem lesz, de ezer szó is hiába volt csak izgultam. A húgom se nyugtatott meg. Egy kisebb kő akkor esett le a szívemről, mikor Dr.McAndrew elmondta, hogy nem kell fekvő betegnek lennem, csak az első két napig, amíg megszokom, és csak addig adnak vénásan vitaminokat, meg kálciumot. Állítása szerint gyorsan épülök fel, ami nagy szerencse, ami hála volt Holly-nak. Csak ő kellett nekem. Már csak egy nap volt vissza a műtétig. A szokásos szerdai emberek jöttek. Holly, Jack és Josh. Mindannyian azt mondták nyugodjak meg semmi baj nem lesz, talán egyedül a húgom tudta, hogy ezzel nem segítenek nekem, így inkább csak ölelt engem. Jól esett. Egész este próbáltam elterelni a gondolataim az egészről, azzal, hogy folytatom a dal írását, de csak nem ment ki a fejemből. Idegesen dobtam félre a füzetet és fordultam hasra az ágyon, majd üvöltöttem bele a párnába. Könnyeim is megeredtek. Egyik hanem legrosszabb éjszakám volt az este. Reggel arra keltem, hogy a húgom fekszik mellettem. Azt hittem csak képzelődöm, de nem. Megdörzsöltem a szemeim és még mindig ott volt. Szorosan magához ölelt és adott egy puszit az arcomra. - Jó reggelt. - mondta.

- Reggelt. - szólaltam meg rekedt hangon. - Hogy, hogy itt vagy? Nem suliba van a helyed? - kérdeztem.

- Nem. - válaszolta egyszerűen. - Anyáék leigazolják ezt a napot is, meg a holnapot is, hogy itt lehessek. Azt mondta Dr.McAndrew és Brittany nővér is, jó hatással vagyok rá, de még Jackson nővér is utalt rá, pedig tudod, hogy milyen. - mesélte.

- Így most itt vagyok.

- Ennek örülök. Reggeliztél?

- Igen. Otthon. - ültünk fel. - Te nem fogsz? - kérdezte.

- Nem. Ma nem. Majd csak vacsorát kapok. Addig úgy se kelek fel. - gyűrögettem a pólóm végét.

- Izgulsz?

- Aha. - néztem rá. Nagyon izgultam és féltem is. Hiába volt apró műtét, nekem az volt az első komolyabb. - Majd arra gondolok, hogy te vársz rám, és akkor talán jobban fogom magam érezni.

- Persze, hogy várni fogom. - ölelt át. - Ügyes leszel. Tudom. - suttogta. Szorosan magamhoz öleltem. Jó volt tudni, hogy velem van. Kicsit megnyugodtam a tudattól. Nem akart elengedni, de én sem őt. Úgy éreztem az éltem újra sínen van. Nekem a boldogsághoz a húgom kell. Az egyetlen én kis Holly-m aki mindig felvidít. Jóban rosszban mellettem áll és soha nem hagyna el. Tizenegykor már bent voltam, majd el is altattak.

Egy fehér helyen keltem. Nehezen álltam fel. Egy nagy fehér épületben voltam. Senkit sem láttam egy ideig. Sötét árnyék suhant el mögöttem. A hang irányába fordultam, de senkit sem láttam. Lassan a hang irányába mentem. Egy szobába értem, ami ugyanolyan üres volt mint minden más. Jack kuporgott a szoba végén. Mintha sírt volna. - Jack. - léptem hozzá közelebb. - Jól vagy? - érintettem meg a vállát, mire hirtelen rám nézett. Szemei könnyben úsztak.

- Finn. Te még élsz? - kérdezte. - Vagy csak beképzellek?

- Itt vagyok. Miért ne lennék?

- Meghaltál. - kapaszkodott a ruhámba, majd vérként elolvasd, ami megfogta a ruhámat és a földet is. Meglepődtem, de semmi különösebb. A föld szétnyílt alattam én pedig zuhanni kezdtem. Ahogy földet értem, felálltam és apámmal találtam szembe magam. Mereven engem nézett.

- Milyen a ruhád fiam. Azt hittem szebben mész majd el. - porladt el. Egy érintést éreztem a vállamon. Erős volt, mégis gyengéd. Ahogy felé fordultam, a bátyámmal találtam szembe magam.

- Meghaltam? - kérdeztem.

- Nem. Még itt vagy. Szerencsére, én hittem, hogy élni fogsz. Ezért is szöktettelek meg. Mindenki elhitte, hogy meghaltál. - ölelt át.

- Nem. Te soha nem tennél olyat. - löktem el magamtól, mire eltűnt. A szívem egyre gyorsabban vert. Ahogy lassan megfordultam, minden sötétebb lett. Ahogy léptem egyet jég lett, alattam ami beszakadt, majd elnyelt a víz. Megpróbáltam kimászni, de nem sikerült. A víz elkezdett lilulni. A plafonra estem, majd leestem a földre. Csuromvíz voltam. A játékterembe találtam magam. A Candy Can Mania ment. A királynő volt benne aki egy levágott fejet tartott. Szerencsére nem látszódott annyira a pixelek miatt. De az kivehető volt, hogy az enyémet tartotta a kezében. Ördögien nevetett. Be akartam törni az üveget, de ahogy ütni próbáltam, az üveg eltűnt én pedig beestem rajta. Csak apró képeket láttam. Mint egy látomásban. A királynőt. Holly-t. A házunkat. Vért. Az ördögi nevetést. Cukorkákat. A sebesült húgom. Nick-et. Aztán homály volt minden. Majd sötét. A hajam már száraz volt, ahogy a ruhám is. Egy sötét szobában voltam, minek messze volt a kapcsolója. Ahogy elkezdtem odasétálni emlékek jöttek elő. Képek formájában. A kezdetektől. Mikor kicsi voltam. Amikor Ayla-val barátok lettünk. Amikor Rosie-val játszottam. Mikor óvodás voltam. Aztán amikor Josh-sal találkoztam és barátok lettünk. Amikor iskolás. Nick-el való összes emlékem. Mikor híressé váltam. Az összes találkozó. Mikor Jack-el megismerkedtem. Aztán Asher-el. Amikor nyáron egész végig együtt voltunk. Utána újra az iskola, majd a díjátadók. Forgatások. Vicces emlékek. Utána pedig mikor jött Holly. Milyen jó is volt az. Utána már csak az játszódott le ami történt. Majd az utolsó képen a lány egy sír előtt sírt, mire az volt ráírva „Finn Wolfhard 2012.12.23-2018.05.26." Nem akartam elhinni. Felkapcsoltam a lámpát, mire a szoba összement, és a lány állt előttem. Szemei könnyesek voltak, de észerevett.

- Finn? Te vagy az?

- Igen. Én vagyok. Holly. Én még mindig itt vagyok. Nem mentem el. - guggoltam le elé.

- Ez nem te vagy. Az arcod. Sebes. - ért hozzá, mire egy elhúztam az arcom. Fájt egy kicsit. Biztos ott volt a seb. - A hasad is. - utalt vérzésemre. Egy éles fájdalom hasított belém. - Finn! - tűnt ő is el. Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, a szívem egyre hevesebben vert. Összeestem a fájdalomtól, majd ahogy enyhült, felkaptam a fejem. És köhögni kezdtem. Már semmim sem fájt. Winkies királynőt láttam. Felém fordult. Arca teljesen eltorzult. Fehér arca sötétebb lett, fekete sminkje, ruhája véres, szétálló haja és az a mosoly ült az arcán. Az ördögi vigyora.

- Még nincs vége Wolfhard. - nevetett, majd fejbevágott. Minden sötétbe borult. Nem tudtam mozdulni sem. Mikor magamhoz tértem le voltam láncolva. - Mondtam, hogy nincs vége. - lépett elő a királynő egy késsel.

- Mit akar azzal? - kérdeztem riadtan.

- Most megijedtél mi? - lépett közelebb hozzám. Egy határozott mozdulattal a szívemhez szúrta a kést. Nem kaptam levegőt, fulladoztam, majd kihúzta belőlem, elfeküdtem, majd zuhanni kezdtem. Egy fekete szutyokba érkeztem, ami lassan bekebelezett, majd semmi nem maradt belőlem.

Hey! OMG...egyre jobban tetszenek ezek a "metaforikus" végképek, vagy mi a halálomok. 😂Pusza!