My little sister [Finn Wolfhard ff.] <BEFEJEZETT>

11.fejezet

Valamit nagyon keresett. Mindent felkutatott. Az egész barlangot feltúrta. Én csak ültem egy cukorkán, és figyeltem mit csinál. Folyamatosan valamilyen kardról hadovált, és teleportálgatott egyik helyről a másikra. Idegeskedett, meg hasonlók. Féltem, hogy még magában kárt tesz, így odasétáltam hozzá, és próbáltam leállítani. Nehezen megnyugodott, majd lassan elmesélte, hogy neki volt egy kardja, amivel le lehetett győzni a gonoszokat. Sehol sem találta. Én is mindent átkutattam, de én sem találtam. Mintha a föld nyelte volna el.

  – Nem hiszem el! Pedig emlékszem, hogy ideraktam! – dobta hátra a haját.

- Nyugi. Meg lesz majd. De anélkül is győzhetünk. – karoltam át, és felemeltem.

- Finnie nem! – teleportált ki a kezemből.

- Miért olyan fontos az a hülye kard? Semmit sem ér. Felejtsd el! – sóhajtottam.- Sehol sincs. Adjuk fel.

- Nem! Nem adjuk fel. Meglesz az. – ugrott le mellém.

- Mi van ha elvitték?

- Nem lehet. Erről a helyről csak én tudok. – válaszolta. – Aztán lehet megtalálták. – ült le. El volt keseredve teljesen. – Mindent mindig elrontok. Semmit nem csinálok jól. Olyan béna vagyok. – temette arcát kezeibe. – Én csak egy bakis játékos vagyok. – mondta. Leültem mellé, és átkaroltam pici vállát.

- Nem vagy béna. Mindenki ront el dolgokat. Én is mindent elrontok. És itt vagyok. Megoldjuk. A kard nélkül is ugyanúgy nyerhetünk. – bíztattam.

- Itt lesznek bent! – hallottunk meg kintről egy hangot.

- Ez az őrség. Keresnek minket. Gyere! – húzott maga után. Végigfutottunk a barlangon, és a végén értünk ki, de nem álltunk meg. Ameddig csak lehetett futottunk. Egy alagútnál ám megálltunk. – Várj. – mondta. – Itt nem tudok tovább menni. – ért a bejáratához. Egy láthatatlan fal volt előtte, amin nem tudott átmenni. – Te át tudsz. Én nem.

- Miért?

- Bakis vagyok. Nem tudok kimenni a játékból. Azért sem szabad kihúzni. Én eltűnnék az egész pályával együtt. De ha a kard, és én sem leszek benne a játékba, akkor azt a játékosok jelentik, és kihúznak minket. Rajtam kívül mindenki ki tud jönni, én bent maradok és törlődöm a játékkal együtt. – magyarázta.

- Azt nem engedem. Haza fogsz velünk jönni. Nem ismersz valakit aki tudna ebben segíteni? – kérdeztem.

- Megvan! De oda óvatosan kell mennünk. Nehogy kiszúrjanak. – válaszolta a lány.

- Király. Akkor menjünk oda. – mosolyogtam. A lány bólintott, majd egy hosszú úton mentünk keresztül. Egy vattacukor fás erdőbe értünk, minek a végén egy elhagyatott cukor ház állt. Nem nagyon járhattak arra felé. A keksz ajtónál megálltunk, és Holly bekopogott rajta. Egy
bácsika lépett ki rajta. Ősz haja, kicsit görnyedt, bajszos, alacsony volt. Mindkettőjük ajkaira mosoly húzódott, ahogy meglátták egymást.

- Huffles! – szólalt meg örömében. Én nem értettem mit jelent ez a név.

- Goldies! Annyira jó újra látni. – ölelték át egymást. Egy hosszú ölelés után, rám mosolygott, majd újra Goldies-re nézett.

- Hol voltál? – kérdezte. – Miért nem üzentél?

- Hosszú. Jó helyen voltam. A bátyám Finn Wolfhard. Ő vigyázott rám, amíg nem kerültem vissza ide. – mutatott be. – Van még egy, Nick, de őt elfogták, a barátainkkal együtt. Segítened kell. – mondta.

- Nagyon szívesen. – engedett be a házába. Belülről tágasabb volt mint kívülről. – Pontosan miben is kell segítenem? – kérdezte.

- Hát el kéne mondanod, hogy lehet a játék, és a váló világ közt átjárót építeni? A többit mi megoldjuk.