Házasság kényszerből

Vége

A fejezetcím csak cím nem a story vége!!! E

Egész éjjel csak feküdtem Alex karjai között. Egy percet sem tudtam aludni. Csak bámultam ki a fejemből, olykor megcsodáltam férjem tökéletes vonásait, de nem jött álom a szememre. Mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben és közben egy fura, rossz érzés kerített hatalmába. Kesernyés ízt éreztem a számba, miközben a gyomrom összerándult. Gondoltam, hogy a csemeték mozgolódnak, de ez most más volt. Olyan volt, mint legutóbb a tónál. Tudtam, hogy valami történni fog, csak azt nem, hogy mi.
   A reggel eljöttével szörnyen éreztem magam.  Erről az ábrázatom is tanúskodott. Szemem alatt karikák voltak és az arcom is nyúzott volt. Erre még rátett egy lapáttal a reggeli rosszullét.
   Valami ehetőt kellett készítenem magunknak, de képtelen voltam rá. A fejem támasztása a konyhapulton is komoly erőfeszítésekbe kerül. Csak bámultam ki az ablakon és elképzeltem, ahogy a gyerekek kint játszanak az udvaron. Nevetgéltek miközben körbe-körbe szaladgálnak, hogy elkaphassák egymást. Elképzeltem még azt is, hogy az apjuk, Alex felkapja őket és szoros ölelésébe zárja mindkettőt.
   Idilli képet festettem le szemeim elé elmém segítségével. Csodás volt. Olyan amilyennek lennie kéne. Tökéletes...
   Egy apró könnycseppet morzsoltam el szemem sarkából, mikor belépett a konyhába Alex. Fáradtan néztem fel magas alakjára és vártam, hogy mondjon valamit. De egy hang sem jött ki a torkán csak állt ott egy helyben és visszanézett rám. Nézte az arcom, a pocakom, a kezem, mindenem, de nem szólalt meg. Inkább hirtelenjében átszelte a köztünk lévő távolságot és karjaiba zárt.
   Ekkor előtört belőlem a zokogás. Rázkódott a testem a megállíthatatlannak tűnő sírástól. Szinte már fuldokoltam, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy minden bennem rejlő elnyomott érzelem kiszálljon belőlem. Meg akartam szabadulni minden fájdalomtól, ami akkor bennem volt.
   Este tíz óra volt. Az ég már feketébe váltott és csak a csillagok gyenge fénye látszódott, amit nem nyomott el a város fénye és a közelgő vihar felhői. Az autó lehúzott ablakain a sós pára és az elkövetkezendő eső illata kúszott be az orromba. Nyugtatószerként hatott remegő testemre és háborgó lelkemre, akár a drog.
   A hajódokkoknál volt a találkozó Ramírezzel. Egy fekete Jeepben ültem, mint egy rakás szerencsétlenség férjemmel és Jonathannal. Körülöttünk még több a miénkhez hasonló gépjármű sorakozott fel benne férfiakkal talpig felfegyverezve. Úgy éreztem magam, mint egy filmben. Egy nagyon rossz alsó kategóriás filmben.
   Kezem a pocakomra vezettem, hogy a kicsik apró rezdüléseit érezhessem. Szürreális volt az egész. Nekem itt sem kéne lennem. El sem kellett volna mennem arra a vacsorára és mindez nem történt volna meg. Nem! Meg sem kellett volna ismernem soha Tomot. Ha ő akkor nem viselkedik úgy velem ez az egész nem lenne.
   Még sosem beszéltem igazán Tomról. Az egyetemhez közeli kávézóban ismertem meg. Kellemes tavaszi idő volt. Minden virágzott és én a külső részen foglaltam helyet. A környezetem néztem. A virágokat, a fákat és az embereket. Minden és mindenki olyan más volt, vidám. Teljesen magába szippantott a pillanat, akárcsak azok a csokoládébarna szemek, amik egyenesen enyéimbe néztek. Tom leverte a csésze kávém az asztalról és mikor lehajolt, hogy felszedje, akkor találkozott tekintetünk. Szinte a lelkembe látott. Akkor ott eldöntöttem, hogy nekem muszáj megismernem őt.
   Az első randin piknikezni vitt el. Délutántól késő estig kint voltunk és élveztük egymás társaságát. Intelligens és tisztelettudó volt. Minden randink végeztével hazavitt és megvárta, míg biztosan biztonságban bemegyek a lakásba. Ez ment egészen az ötödikig mikor megtörte a szokást és megcsókolt. A világ legboldogabb lányának éreztem magam. Minden tökéletes volt. Boldog voltam, szerettem és szeretve éreztem magam. Esténként mindig megvárta, míg elalszom és reggelente tovább hagyott aludni. Sokszor készített forró fürdőt és hallgatta, hogy aznap éppen mit tanultam. Hercegnőnek éreztem magam és szinte alig győztem hálálkodni.
   De minden csoda három napig tart. Egyik pillanatról a másikra változott meg. Féltékeny lett pedig erre sosem adtam neki okot. Kiabált velem mintha minden az én hibám lett volna. Sokáig kint maradt és már nem voltak nyugtató fürdők sem. Magamat kezdetem el hibáztatni. Próbáltam okokat találni miért változott meg, de mint kiderült ő mindig is ilyen volt. Arra viszont nem számított, hogy én lelépek és nem lesz, kin kiélje vagy levezesse beteges viselkedését.
   A teljes elmélázásomból Alex keze húzott vissza, ahogy pocakomon lévő kezemre helyezte övét. Lassan fordultam felé és néztem elragadó szemeibe. Semmiképpen sem hasonlíthatók Toméhoz. Férjemé sokkalta szebbek.
   Kellemes mosoly jelent meg arcán, ami engem is arra késztetett, hogy beharapva alsó ajkam elmosolyodjak. Alex szabad kezét arcomra helyezte és közel húzta magához, hogy homlokunk egymásnak támaszthassa. Így voltunk pár pillanatig majd egy csókot nyomott ugyan oda.
   Fejem az ablaknak támasztottam mikor a visszapillantóból megpillantottam az anyósülésen helyet foglaló Jonathan tekintetét. Engem nézett, de mintha nem lett volna itt. Csak bámul ki a fejéből, de szemei sötétek és szomorúak voltak. Olyan sötétek, mint azok a felhők, amik felénk gyűltek. Sűrű és átláthatatlan, mint egy massza.
   Fényszórók fénye vakított el egy pillanatra. Össze kellett szorítanom szemeim a hirtelen és erős fehér fények hatására. Szívem egyből torkomba kezdett el dobogni úgy, hogy még szinte nyelni sem tudtam.
   A férfiak mellőlem egyszerre szálltak ki a kocsiból. Nekem Jonathan kinyitotta az ajtót és lovagiasan kisegített, majd átnyújtott férjemnek, aki derekamra helyezte kezét. Határozott léptekkel indultunk meg a velünk szembe parkoló autók fel és csak a megtett távolság felénél álltunk meg. Ugyan így tettek Ramírezék is egy kisebb kísérettel a hátuk mögött. A férfiaknál gépfegyverek és pisztolyok voltak, amik az oldalukon lógtak. Meglepetésemre olyannyira természetesen hatott, hogy meg sem rémített a látvány. Tudtam, hogy mögöttünk is ennyien álltak.
   Az emlékeimben még tisztán megvolt az alacsony pocakos, sebhelyes pasas, aki ott állt öltönyben és drága ékszerekben emberei között.
-Jó estét uraim.-mondta akcentussal.-És hölgyem.-pillantott rám mire nekem görcsbe rándult a gyomrom.
-Senor Ramírez.-felelt Alex balomról, majd Jonathan is üdvözölte a mexikói férfit.
-Kellemes időnk van. Nemde?-szólt Ramírez és zsebre dugta kezeit.-Hol van Mr Esposito?-kíváncsiskodott.
-Közbejött valami halaszthatatlan.-válaszolt férjem mire Ramírez elmosolyodott, majd intett az embereinek, akik jeleztek a kocsik felé. Négy férfi szállt ki kezükben két-két fekete táskával. Gyors léptekkel haladtak felénk, majd ledobták elénk a táskákat és távoztak.
-Negyven millió dollár.-csapta össze a tenyerét egymással.-Ahogy megbeszéltük. Uraim. Hölgyem.-bólintott majd sarkon fordult. Mögülünk pár fickó felkapta a táskákat és elindultak vele a kocsikhoz. Mi is indulásra készültünk mikor Ramírez megállított minket benne.
-Majd elfelejtettem!-kiáltott fel és szembe nézett velünk.-A lány.-mutatott rám. Alex közelebb húzott magához és Jonathan is eggyel mellém lépett.-Ő velem jön!
-A feleségem nem volt az üzletünk rész.-jelentette ki Alex határozottan.
-Önökkel valóban nem, de az apjával igen.-a szívem, ami eddig a torkomban dobogott, ha lehet még jobban szorított. Alexre kaptam a tekintetem, de ő csak mereven Ramírezt nézte, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne ölni.
-Emily a feleségem.-mondta újra férjem, de a feleségem szót nyomatékosította.
-Jól van, jól van.-emelte fel kezeit a mexikói. Ekkor Alex megragadott és az autó felé kezdett húzni. „Talán megúsztuk" Gondoltam magamban. Megkönnyebbültem kissé, hogy vége van. Kifújtam a magamban tartott levegőt és az szorosan Alex mellett haladtam tovább az autóhoz, mikor eldörrdűlt egy fegyver. A pillanat, ami megváltoztatta az életem.
   Nem sokkal mellettünk egy férfi esett össze holtan. Nem láttam hol érhette a lövés, mert elszabadult a pakol. Alex a földre nyomott és, ha lehet még szorosabban fogott magához a golyózáporban. Teljes káosz volt körülöttem, már amennyit láttam. Fények villantak és sötétültek el minden a fegyverek ropogása közepette. Szinte már elfehéredő ujjak szorítottam Alex karjait, aki testével védett engem.
"Ez nem történhet meg! Ez csak egy álom. Igazából itt sem vagyok. Csak fel kell ébrednem." Biztattam magam a reménytelen helyzetben. Ez rosszabb volt, mint az eddig élményeim összesen. Nem volt fedezékem sem fegyverem, amivel megvédhettem volna magam.
   Erős kezek ragadtak meg és szakítottak ki a gondolataimból. A kezek egyenesen az autó felé vezettek sietős léptekben, miközben golyók süvítettek el a fejem mellett. A kavarodásban elvesztettem Alexet magam mellől, de a kezek nem hagyták, hogy érte nyúljak.
-Szállj be a kocsiba!-jelent meg hirtelen férjem a semmiből és utasított. Megragadtam újra kezét, de ő lerázta magáról enyémet. Értetlen arccal tekintettem rá.-Menj!-kiáltott.
-Nem! Nélküled nem!-kiáltottam vissza, mire közelebb lépett és megcsókolt. Rövid, de érzelmekkel teli csók volt. Búcsúcsók...
-Mindjárt visszajövök!-homlokát enyémnek döntötte.-Ígérem!-csókolt meg újra, majd fedezékbe vonult ahonnan tüzet nyitott a mexikói kartellre. Mindezt földbe gyökerezett lábakkal néztem végig. Leráztam magamról a kezeket, amelyek béklyóban tartottak és figyeltem férjem minden mozdulatát. Valami nem engedett elmenni. Volt valami erő, ami arra kényszerített, hogy ott álljak, mint egy kővé dermedt emberszobor, amit a Medúza változtatott át.
   Jobbomra kaptam fejem mikor megjelent mellettem Jonathan és húzni kezdett, miközben kiabált velem.
-Szállj be!-szorította kezem, amit próbáltam lefejteni magamról. Meg akartam várni ott Alexet, de nem hagyta. Miközben próbáltam kiszabadulni kezei közül folyton-folyvást hátrafelé tekingettem.
   Alex egy egymásra pakolt raklapok mögött húzta meg magát és onnan tüzelt. A férfiak gépfegyvereket használtak, míg ő csak egy pisztolyt, amit gondolom eltett magával. A dokk másik felén Ramírez és az emberei viszonozták a támadást, amit ők indítottak.
-Eressz el!-kiáltottam rá Jonathanra, aki meg sem hallva szavaim tovább húzott magával.-Nem hallod? Engedj!-próbáltam elszabadulni, de semmit nem értem el vele. Újra hátra néztem férjemre, aki szintén engem nézett.
   Órákig tűnő ideig néztük egymást, persze csak három másodperc volt, de éppen elég, hogy elvonjam a figyelmét. Egy golyó átszakította az egyik raklapot és egyenesen eltalálta Alexet, aki hanyatt vágódott a betonon. Éles sikítást hallattam és kiszabadítva kezem Jonathan fogságából férjem mozdulatlan teste felé kezdtem szaladni. A magassarkú, ami rajtam volt, megnehezítette a dolgom, de az volt a legkisebb bajom.
   Egyre csak közeledtem Alex felé, aki meg sem moccant, mikor két kar testem köré fonódott és az ellenkező irányba fordított. Jonathan fogott meg és szaladt velem az autóhoz. Kapálóztam, ordítottam és visítottam, de semmit sem ért. Kiáltottam férjem nevét. Kérleltem, hogy keljen fel, de mind hiábavaló volt.
   Jonathan bevágott az autóban és bemászott mellém. Rákiáltott a sofőrre, hogy induljunk, aki beletaposott a gázba.
-Nem hagyhatjuk itt! Alex még ott van!-kiabáltam és keservesen sírtam. Kapkodtam a levegőt és Jonathan mellkasát ütlegeltem.-Menjünk vissza! Még él! Nem halt meg!-ordítottam, ahogy csak a tüdőm bírta.
-Emily vége! Alex meghalt!-kapta el kezeimet és kiáltott rám, hogy észhez térítsen. Szemei ugyan olyan sötétek voltak, mint nem olyan rég. Fájdalommal teli arcát nézve előtört belőlem a megállíthatatlan zokogás. Fejem mellkasára hajtottam és keservesen sírtam. Kezeimet eleresztette és szoros ölelésébe fogott.
   Elvesztettem a férfit, akit a világon a legjobban szerettem, a férjemet. Azt az embert, aki annyit küzdött velem, magával és az apjával, hogy együtt lehessen velem. A születendő gyermekeim apját. Alex megváltoztatta a világom, az életem. Fenekestül felforgatott mindent. Elment...