Házasság kényszerből

A szörny a fejemben

Ismerős az érzés, mikor nem tudod, hogy mit kezdj magaddal? Mikor azt érzed, hogy bármi, amit csinálsz értelmetlen és jelentéktelen? Megkérdőjelezed, hogy létezésednek van-e bármi értelme. Csak ülsz egy magadban és azon gondolkozol, hogy... nem is igazán tudod, hogy min. Csendben ülsz és bámulsz egy pontot. Észreveszed, hogy még a légzésed is a szokottnál hosszabb időbe telik, de nem vagy tőle rosszul. Lelassulsz.

Ha emberek közt vagy rosszul érzed magad. Még, ha a saját családodról is van szó. Sikítva menekülnél egy távoli helyre. Egy olyan helyre, ahol tudod, hogy feltöltődnél. Álmodozni kezdesz. Ha elutaznék, új helyeket ismernék meg. Bejárnék mindent az adott környéken. Új embereket ismernék meg és barátságokat is kötnék. Olyant, amely örökké tartana. Talán megismerkednék valakivel, aki megváltoztatna bennem valamit. Jobbá tenne. Egy olyan személlyé, aki az álomvilágomban jelenik meg. Az utazás során magam lennék. Szabad. Boldog.

Biztosan van rajtam kívül is olyan, aki hasonlóan érez. Eltűnni. Eltűnni nem csak mások, hanem a saját hazugságaink elől is. A hazugság elől, hogy boldogok vagyunk, mikor nem. Minden egyes alkalommal azt mondogatom magamnak, hogy boldog vagyok, pedig nem. Talán ez a legnagyobb hazugság, amit valaha mondtam.

Ha most megvetést vagy sajnálatot érzel, akkor ne tedd. Miért is tennéd? Megvetsz, mert hazudok? Te is ugyan azt teszed. Vagy talán sajnálsz? Azt se tedd, mert tudom, hogy így vagy úgy, de mind hazudunk magunknak. Ha ez nyugtat, akkor elmondom, hogy mások is hazudnak neked. Döntsd el melyik a rosszabb. Ezt rád bízom.

Egész életemben hazudtak nekem. Először a szüleim, majd a férjem. Aztán a férfi, akit szerettem és talán szeretek most is. És végül az egész világ.

Igen, tudom. Sötét gondolataim vannak, de hidd el, felét le sem tudom írni, mert magam sem tudom őket megmagyarázni. Egy katasztrófa vagyok. Már semminek nem tudok igazán örülni. Meztelennek érzem magam a sötétben. Jelentéktelennek és fájóan magányosnak. Olyan mintha kiégtem volna.

Rég nem nyúltam a naplómhoz, hogy papírra vessem az emlékeim. Az összes Ezioról és a gyerekekről szólna. Ez nem baj, csak... Nem is tudom. Most minden olyan jónak tűnik, de közben egy csődtömeg vagyok. Próbálom magam utolérni, de magam sem tudom, hogy miben, mert igazából semmi dolgom. Egész nap fekszem. Olykor végzek egy kis házimunkát, hogy lefoglaljam magam, míg a gyerekek alszanak, de ezek mind pótcselekvések. Csak azt nem tudom mit pótolok velük. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek magammal. Céltalan vagyok. Akár egy robot...

Ezio és én már három hónapja alkotunk egy párt. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy egy apró mosolyt csaljon az arcomra. Szörnyen érzem magam minden egyen alkalomkor, mikor harapófogóval kell kihúznia belőlem valamit. Én igyekszem, tényleg. Itt most jönnek egy kifogás, de elegem van belőlük. Nincs több, szóval, csak egyszerűen kimondom. Hiányzik a régi életem. Az az életem, amikor még nem ismertem Alexet. Mikor a legnagyobb problémám az volt, hogy levizsgázzak. Minden sokkal egyszerűbb volt, amit csak most kezdtem el értékelni. Nincs perc, mikor ne gondolnék arra, hogy milyen fejtörést okozott, ha órákat kellett felvennem. Legszívesebben kiugrottam volna az ablakon. Most visszatekintve mi sem volt egyszerűbb.

Elkalandoztam a fő témától, Eziotól. Ő, csodálatos. Csodálatos velem, hiszen a végtelenségig türelmes, ami a jelenlegi helyzetemben a legfantasztikusabb dolog. És a legfontosabb, hogy csodálatos a gyerekekkel. Sajátjaként szereti őket. Csillogó szemekkel néz rájuk. Örömét leli abban, hogy láthatja őket és a kezébe veheti a csöppségeket. Játszik velük. Játék alatt igazi játékot értek. Teljesen beleéli magát és nem hagyja, hogy bármi baj érje őket. Ezio egyszerűen csodálatos.