Házasság kényszerből

Az igazság könnyei

   Az autó lassan állt meg a térköves behajtón. David ezt követően kipattant a kocsiból, de most nem nyitott ajtót. Helyette Ezio tette ezt. Mikor meglátott széles mosoly terült el arcán és illedelmesen kezet nyújtott, hogy segítsen a kiszállásban. Elfogadtam a felkínált kezet és nagy tenyerébe helyeztem enyémet. Gyengéden megfogta azt és megvártam, míg felegyenesedem. Kék szemeibe tekintettem, majd arcát kezdtem fürkészni. Ő is ugyan ezt tette. Fekete fürtjei homlokába lógtak és arca kellemesen borostás volt.

-Szia.-köszönt mosolyogva. Pár találkozó után áttértünk a tegeződésre. Az ebéd óta ez a nyolcadig találkozónk, randevúnk, vagy nevezzük annak, aminek akarjuk. Érdemleges semmi nem történt, csak két felnőtt vagyunk, akik jól érzik magukat egymás társaságában. Többször enni mentünk, de volt, hogy elvitt egy másik szigetre kirándulni. Mindig izgatott lettem, mikor hívott és alig vártam, hogy láthassam. Viszont most nem tudtam hol voltunk. Egy hatalmas ház állt előttem. Mögöttem a behajtó hosszú és fákkal szegélyezett volt. A lapos tetejű és modern volt. Hatalmas ablakok biztosítottak fényt bentre, viszont kintről nem lehetett belátni. Kíváncsian vártam mi lehet az oka, amiért Ezio ide hívott.

-Szia.-köszöntem én is. Cserébe Ezio a hozzá megszokott módon csókot lehelt kézfejemre. Mindig belepirulok, bár ehhez az is elég, hogy smaragd, szinte világító zöld szemeibe nézzek. A széles mosolyáról ne is beszéljünk. Párszor volt szerencsém hallani mély, de kellemes nevetését is, amitől még a térdeim is megremegtek. A találkozók folyamán mindig kérdez a gyerekekről is. Már nagyon szívesen találkozott volna velük, de eddig még nem tartottam elég biztonságosnak a helyzetünket és valamiféle kifogással éltem. Ma viszont elvittem magammal őket, valamint Bondot is, hogy végre teljesíthessem Ezio kívánságát. Megbízom benne és remélem a gyerekek sem fognak sírni, mert egy idegen van a közelükben.

Amíg mi üdvözöltük egymást az egyik emberem kivette őket a hátsó ülésről és mellém érve átadta a mózeskosarat. Bond pedig, mint egy hű társ, csendben lábam mellé telepedett.. Ezio, ahogy meglátta őket kikerekedett szemekkel nézett hol rám, hol a gyerkőcökre hatalmas mosollyal az arcán.

-Szabad?-kérdezte, mire válaszul csak bólintottam és hagytam, hogy közelebb hajolva üdvözölje az éppen ébredező gyerekeket.-Sziasztok.-suttogta.-Már oly sokat hallottam rólatok.-szólt hozzájuk kedvesen. Sienna mosolyogva fogadta az új ismeretlent, de Marco sem volt rest nyekegni. Meglepetésemre élvezték a nekik szentelt figyelmet. Végig Eziot figyeltem. A szemeit, ahogy csillognak, miközben a gyermekeimre néz. A mosolyát, mely letörölhetetlen volt és ugyan úgy örült, mint egy kisgyermek, ha édességet kap. Az ismerkedés közben felpillantott rám.-Gyönyörűek.-mondta. Bondot is üdvözölte egy fülvakargatással, amit az állat még élvezett is. Számomra még mindig ugyan az a kiskölyök maradt, akit ázva a hideg esőben találtam meg. Ezután Ezio felegyenesedett és udvariasan kezét a felkaromra helyezte.

-Mi ez a hely, Ezio?-kíváncsiskodtam. Ezio arcára kellemes mosoly ült és így felelt.

-Az otthonom a szigeten.-válaszolta.-Szeretnétek...?

-Persze.-szakítottam félbe. Izgatott és kíváncsi voltam. Ezio bólintott és nagy tenyerét hátam középső részére helyezte, mutatva az utat. Kezemben a kicsikkel követtem őt, míg Bond tunyán lépdelt mellettem. Az ajtóban maga elé engedett, amit meg is köszöntem. Hatalmas egybe nyitott terek tárultak elém. Csak ámultam. Ezio újra mellettem volt és arcom fürkészte. Türelmesen megvárta, míg körbe tekintek. A fehér falakat olykor szürkés téglafalak váltották fel. A márvány padlót nem rég moshatták fel, ugyanis csillogott és kellemes friss illat terjengett a levegőben. Velem szembe a nappali volt, ami fekete bútorokkal volt berendezve kivéve a két olajzöld puffot, ami élettel töltötte fel a teret. A dekoráció is fekete és olajzöld, valamit arany színekben váltakozott. Drága, modern, absztrakt festmények lógtak a falakon arany és fekete színű keretben. Meglepetésemre tetszett az összehatás.