Házasság kényszerből

A foga fehérje

A lemenő nap fénye sárgára festette a szoba falait. Az óceán felől könnyed szél libbent át az ablakon és szelíd táncra perdítette a lenge függönyöket. Csend volt. Vihar előtti csend, amit csak a dúdolásom zavart meg és Sienna halk nyögdécselése, ahogy élvezettel fogyasztotta a tejet a cumiból. Nagy kék szemivel engem vizslatott és apró kezével körül fogta mutató ujjamat. Sűrű sötét hajjal született, akárcsak testvére Marco, ami az idő múlásával sem változott, ellentétben bátyjáéval, aki a jelek szerint sötétszőke fürtökkel lesz megáldva. Pont, mint az apja...
   Marco, az ágyában, csendben és nyugodtan várakozik, hogy húga minden cseppet elfogyaszthasson. Én magam sem tudom miért, de a gyerekek igazán csendesek. Ritkán sírnak fel éjjelente, de akkor órákon át, annak ellenére, hogy enni kapnak. Mindig igyekszem minél hamarabb elhalkítani őket, hogy Jonathan tudjon pihenni, de olykor, ő is felriad és nyúzott, kissé morcos arccal betántorog mellém és segít a csitításban. Elképesztő milyen gyorsan megváltozik tekintete, mikor kezébe veszi az egyik gyerkőcöt. Mosolyra húzza száját és fáradt szemei is csillogni kezdenek.
   Napközben alvás és evés között mindig csak játék van. Igyekszünk a lehető legjobb tanulási módszereket kitalálni. Játékokat és kártyákat is vettünk, hogy minél eszesebb kis lurkókat neveljünk.
   Azonban az örömöt mindig beárnyékolja valami. Mindig van egy pillanat, amikor Jonathanra nézek, ahogy Siennat vagy Marcot a kezében tartja, Alex jut eszembe, amitől összeszorul a szívem. Neki kellene most itt lennie. Az ő karjaiban van a helye a kislányunknak. Ő kellene, hogy legyen az, aki megtanítja a fiát arra, hogy a húgát hogyan védje meg.
   Szó se essék róla, hálás vagyok neki, csak ennek nem így kellene történnie.
   Olykor felállok mellőlünk és egy pár percre elvonulok, hogy lenyugodhassak. Az igazság az, hogy egyre jobban megy az idő múltával. Ha eszembe is jut a volt férjem mély levegőt veszek és igyekszem nem elpityeredni.
   Apropó Jonathan. A gyerekek már öt hónaposak és ez idő alatt az említett teljesen megváltozott. Száznyolcvan fokos fordulatot vett és a nap huszonnégy órájában velünk foglalkozik. A gyerekeket már említettem, de a velem való kapcsolatát még nem.
   Ami jó, hogy nem veszekszünk annyit. Kivéve persze, hogy mit adjuk rá a gyerekekre, mint ruha vagy ki melyiket etesse és ehhez hasonlók. Ezek valójában inkább viták, amiken jókat nevetünk. Amikor a gyerekek éppen alszanak, akkor segít a házimunkában, ami lássuk be egy milliárd dolláros birodalommal rendelkező maffia főnöktől kissé vicces, de ő mégis megteszi. Esténként a teraszon szoktunk ülni és a tenger morajlását hallgatjuk. Megosztunk pár történetet, tudnivalót egymásnak egymásról és élvezzük egymás társaságát. Olykor rajtakapom, hogy szó szerint bámul. Fürkészi az arcom és egy szót sem szól közben. Egyes esetekben ijesztőnek találnám, de ahogy azokkal a gyönyörű szemekkel vizslatni tud. Teljesen megőrjít vele és akárhányszor felveszem vele a szemkontaktust, mindig pirulva el kell fordítanom fejem. Ezt persze ő tökéletesen élvezi, és pimasz vigyorral nyugtázza a történteket. Az eszem eldobom néha azon, mennyire tisztában van azzal, hogy bármikor képes lennék a karjai közé szaladni.
   Hogy miért nem teszem? Alex miatt. Valahol mélyen olyan érzés, mintha megcsalnám, elárulnám. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek ezen túllépni és megtalálni a boldogságot valaki mellett.
   Jonathan ma nem volt itthon. Valamiféle üzletet intéz a városban. Még egy ilyen, isten háta mögötti helyen is vannak kapcsolatai és képes tovább folytatni az üzletet. Őszintén, fogalmam sincs, hogyan csinálja és emellett még honlétünk teljes titokban marad. Valószínűleg megvesztegetett pár embert, lefizetett egyeseket és talán akad olyan is, aki már az óceán fenekén nyugszik.
   Egyik nap bementem a szobájába a mosnivalóért és megakadt a szemem a laptopján. A képernyőzár nem kapcsolt be és kíváncsiságomnak köszönhetően belenéztem. Egy email volt, ami hosszan taglalta az „árukat". Az áru alatt fiatal lányokat értek. Olyan lányokat, akiket eladnak, hogy egyes gazdag, undorító fazonok vágyait kielégítsék.
   Elképedve olvastam a sorokat és a csatolt fájlt is megnyitottam, ami a számla volt a végén egy mesterien gyöngybetűkkel írt aláírással: Ezio Rossi De Conti. Az első gondolatom az volt, hogy biztos valami ötvenes éveiben járó, őszülő, vén marha, aki megvette a lányokat. Mérgemben lecsaptam a laptopot és kiviharzottam a szobából. Összeszedtem a maradék ruhát és az egészet bevágtam a mosógépbe. Elrendeztem a szükséges dolgokat a mosáshoz, majd levágtam magam a nappalian a kanapéra.
   A tévét nyomkodtam és próbáltam keresni egy értelmes csatornát, de sehol nem találtam semmi érdekeset. Elnyúltam a kényelmes párnák között és unottan bámultam a készüléket. Dühös voltam, hogy ilyenekkel foglalkozik. Alex is ugyan ezt tette és most meglett az ára. Halott. Nem szeretném, ha Jonathan is erre a sorsra jutna, mert akkor nekem befellegzett.
   Már a körmömet is rágtam mérgemben, mikor beugrott, hogy valahonnan ismerős nekem ez az Ezio név. Mintha már hallottam volna Alextől, de arra nem, hogy mikor. Biztosan olaszul beszélt, amit persze én nem értettem. Inkább arra kellett volna megtanítania nem a fegyverhasználatra.
   Felkaptam a mobilom és rákerestem a férfira. „Ugyebár az internet a barátunk". Szokták mondani. Bepötyögtem a nevet és azonnal felbukkant pár cikk. Rákattintottam az elsőre és szorgosan olvasni kezdtem.
   Egy interjú, volt vele, mint cégtulajdonos. Róma leggazdagabba férfija, aki kiépítette birodalmát az ókori városban. Kérdezték többek között arról, hogy tett szert ekkora vagyonra alig huszonkilenc évesen, van-e kedvese és családja. Mindegyik kérdésre röviden és tömören válaszolt, amit a cikk írója is megjegyzett kedvesen. „ Nem egy bő beszédű pasas lehet az biztos". Motyogtam én is magamban.
   A cikkhez egy kép is volt csatolva az alanyról. Fazonra nyírt sűrű fekete haja volt és, ha jól emlékszem átható zöld szemeit kissé összeszűkítette a fényképen. Arca enyhén borostás a képen. Makacs álla és éles állvonala még jóképűbbé tette. Magas homlokra arról árulkodott, hogy eszes férfi. Én bezzeg mindig csak a pocakos, kopaszodó, vén „üzletemberekbe" futok bele, akik így vagy úgy meg akarnak venni engem is.
  Az egész hosszas eszmefuttatásomból a kifogyott cumiüveg és Sienna halk nevetése rázott fel. Egyből a kislányomra néztem és megmosolyogtam rajta. Közelebb emeltem magamhoz és halvány puszit nyomtam orra hegyére.
   Ezt már Marco sem tűrte csendben és hangosan jelezte, hogy ő is kér a szeretgetésből. Lassan felálltam és kivettem őt is, hogy ölelő karjaim közé helyezzem. Meghitt pillanat volt hármunknak. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen csodálatos és gyönyörű gyermekeim lesznek. Gügyögtem hozzájuk, mikor hallottam, hogy hangosan bevágódik a bejárati ajtó. Felkaptam fejem és azonnal az egyik ágyba helyeztem a kicsiket. A ruhásszekrényhez fordultam, ami mögöttem volt, és a rejtett rekeszből előhúztam a pisztolyt. Szorosan kezembe fogtam és kiléptem a folyosóra. Magam elé emeltem a fegyvert és lassú, halk léptekkel a nappali felé haladtam.
   Remegtem és nem magam miatt, hanem, hogy a kicsiknek nehogy bajuk essen. A nappaliba érve nem találtam senkit. Teljes csend volt. Pusztán a ziháló lélegzetemet lehetett hallani. Körbe néztem még egyszer utoljára, hogy megbizonyosodjak minden rendben van-e. Fellélegeztem, mikor hangos csörömpölést hallottam Jonathan szobájából. Megszaporáztam a léptem felé és kivágtam az ajtót. Magam előtt tartva a fegyverem egyenesen az áldozatot kerestem
   A szobába teljesen fel volt túrva. A földön törött váza hevert, az állólámpa felborítva, és a laptop is a földön hevert. Végig futtattam a tekintetem a szobán, mikor megakadt az ágy mellett álló Jonathanon. Kikerekedett szemekkel nézett rám, ahogy a pisztolyt a fejére szegeztem.
-Basszus, Jonathan!-kiáltottam.-Mégis mi a francot művelsz?-tettem fel neki a kérdést. A férfi szemmel láthatólag dühös volt. Teste feszessége és ökölbe szorított keze erről árulkodott. Jobban szemügyre vettem a férfit.
   Öltönynadrágot és fehér inget viselt. Haja kócosan állt fején és borostáját is hosszabbra hagyta. Morcos ábrázattal meredt rám és valami papírt szorongatott.
-Megszólalnál végre?-kérdeztem és az ágyra dobtam a fegyverem. Ahelyett, hogy bármit is mondott volna az asztalhoz lépett és keresni kezdett valami után. Szanaszét fötörte a már amúgy is kupis asztalt.-Kérdeztem valamit!-szólaltam meg újra némi éllel a hangomban. A férfi hallatott egy morgást, de továbbra is a dolgával foglalkozott. Nem tudom mi lelte, de kezdtem elveszíteni a türelmem. Az, hogy még csak rám sem nézett pedig felháborított.-Jonathan!-kiáltottam, mire az illető megperdült tengelye körül és villámokat szóró szemekkel meredt rám. A homlokán kidudorodott az ér. Szemei szinte vérben forogtak és orrlyukai is kitágultak. Megfeszítette testét úgy, hogy ingjén keresztül is láttam izmait. Reggelente mindig futni szokott, hogy formában tartsa magát, amit most csodálhatnék, de csak arra tudok gondolni, hogy mi ütött belé.
Hirtelen megragadott és a szobám felé kezdett el húzni maga után. Szorosan fogta felkarom. Szinte biztos voltam benne, hogy meg fog látszódni holnapra. Megpróbáltam lefejteni ujjait, de lássuk be esélyem sem volt.