Házasság kényszerből

Kellemes új napok

Jonathan jobb karján feküdtem az ágyunkban. A kedvenc könyvem volt a kezemben, amiről már jó régen meséltem. Este volt már, de egyikünk sem volt fáradt. Az ablakokon, amelyek a szoba teljes egészét elfoglalták, kivéve azt, amelyikhez az ágy volt tolva, kellemes kora nyári szellő libbent be. A vékony fehér függönyöket lassú táncra hívta. Csak a két éjjeliszekrényen lévő lámpa adott nekünk fény, de ez pont elég volt a már fáradt szemünknek. Jonathan a hajammal játszott és a plafonra meredt, míg én ugyan azt az egy oldalt bámultam már órák óta. Az igazság az, hogy már hónapok óta nem jutottam előrébb.

Minden éjjel mielőtt elalszom, ugyan azt az oldalt nézem. Semmi különös nincs magában az oldalban. Sem a szöveg, amit a lapra nyomtak, sem a számozásban a jobb sarokban. Az egyetlen ok, amiért minden este kinyitom a könyvet lassan már tíz hónapja az egy apró, rövid szócska. A szó, ami a megfelelő személytől és a megfelelő időben a világot jelentheti. Mindent, amire vágyunk meglelhetjük benne. Az egekbe repíthet minket, hogy egy gyönyörű utazásra vigyen. „Szeretlek". Ez volt gyöngybetűkkel a lapra írva. Ezer meg egy közül felismertem az írás tulajdonosát és ettől volt számomra a mindent jelentő világ.

Két hetet voltam a kórházban. A sok fájdalomcsillapítótól nem bírtam ébren maradni. Csak feküdtem a fehér szobában egy gépre kötve és azt kívántam, hogy bárcsak maga alá temetne a takaró. Nem sokat éreztem a testemből, viszont a külvilágból annál többet. Hallottam a nővéreket, az orvost és esténként Jonathant is. Napközben a gyerekekkel foglalkozott, ellátta és gondozta őket. Esténként viszont, miután a kicsik elaludtak és a bébiszitter megérkezett, végig velem volt. Az ágyam mellett virrasztott minden éjjel egy héten keresztül.

Emlékszem egyszer felébredtem és a félhomályban megpillantottam a férfit a fotelban. A haja kócos volt és szabályosan szakálla lett. Farmerban és egy egyszerű fehér pólóban nyújtózott el a fotelban. A kezével a homlokát támasztotta, hogy valamennyi kényelmet nyújtson magának. Nyúzott volt és fáradt. Mérhetetlen bűntudatot éreztem.

Nem sokkal ezután elhagytam a kórházat az oldalán, bár az orvos nagyon ellenezte. Nem bírtam volna több időt eltölteni ott, hogy a gyógyszerek hatására ne tudjak magamról. Jonathan hazavitt, ahol a gyerekek kitörő örömmel fogadtak. A varrat miatt csak nagy óvatossággal tudtam mozogni és közlekedni. Szörnyű fájdalmaim voltak, de szinte semmiségnek hatott ahhoz képest, amit a szívemben és lelkemben éreztem.

Az idő keservesen lassan telt, de amint jobban lettem testileg, megkértem Jonathant, hogy vigyen le a partra. A férfi eleget tett a kérésemnek és elvitt egy csendes helyre. Egy kis fadoboz volt nálam. Aranyos minta díszítette kívülről, belül pedig csak egy felirat állt. „A mi kis angyalkánk". A dobozba helyeztem a képet, amit Ezionak adtam. A kisbabánk volt rajta. Apró, de élettel teli.

A dobozt a vízre helyeztem és hagytam, hogy a hullámok olyan messzire vigyék, hogy szabad szemmel már ne láthassam. Órákig csendben néztem, ahogy a tenger egyre messzebb sodorja tőlem a fájó emléket mély űrt hagyva maga után.

Pár nappal később repülőre szálltunk és elhagytuk a szigeteket. Olaszországba repültünk Ezio temetésére. Még most is hallom a pap hangját, a fejemben, ahogy elmondja az utolsó szavakat, amik végső álomba ringatták Eziot. Rengetegen voltak, már amennyit érzékeltem belőle. Jonathan is mondott beszédet. Olaszul beszélt, de mintha minden szavát értettem volna. Egész idő alatt a temetésen csak akkor nem a földet bámultam, mikor ő beszélt. De bár ne tettem volna. Amit akkor ott láttam örökre az emlékeimben ragadt. Jonathan teljesen összezuhant. Igaz ez egy idegen számára nem volt érzékelhető, de a szeme mindent elárult nekem.

Az ezt követő hónapokban csak a gyógyulásra koncentráltam és arra, hogy egy új életet kezdjek a gyerekekkel és Jonathannal. A temetés után közöltem vele, hogy nem akarok visszamenni a szigetekre. Nincs ott már semmi, ami oda kötne. Ezért fogtunk mindent, ami lényeges volt és vettünk egy házat egy olasz kisvárosban, Ravelloban. Festői szépségű város a tenger partján. A hegyen találtuk meg a megfelelőt. Jonathannal közösen felújítottuk, bár sok mindent nem kellett, és beszereztük modern bútorokkal. Bármennyire is szépek voltak a régi, antik bútorok, nekünk valami új kellett. Beletelt egy-két hónapba, mire elértük a kívánt eredményt a belső teret illetően, de minden időt és energiát megért. Segített is nekünk, hogy nem a történteken járt az agyunk.