Lights on (S.M.)

43. Új kezdés

----Csak sírtunk ott kitudja meddig.----

SHAWN

- Szóval csak úgy elsétált? - kérdezte Camila a telefonba.

- Hát igen.

- Menj és keresd meg! - utasított.

- Szerintem most idő kell neki. Biztos elment és beült valahová megnyugodni.

- Hát, ahogy jónak látod.

- Jól van, köszi, hogy meghallgattál. Most szerintem megyek és lefürdök.

- Rendben. Legyél jó és hívj, ha bármi van!

-Persze. Jó éjt!

Ezzel letettem. Gyorsan bepattantam a zuhany alá, majd mikor végeztem, leültem a tévé elé. Fogalmam sem volt róla, hogy mit nézek éppen, csak a veszekedésünkön járt az eszem. Alig vártam, hogy hazajöjjön és bocsánatot kérjek. Vagy hogy egyáltalán beszéljünk.

Hirtelen megcsörrent a telefonom, amitől ösztönösen összerezzentem egy kicsit.

Ismeretlen volt a hívó.

- Haló? - szóltam bele.

- Jó estét! Maga áll rokoni kapcsolatban Summer Adamsszel? - szólt bele az ismeretlen hang.

- Igen, ő a menyasszonyom.

- Sajnálattal értesítjük, hogy a kisasszonyt baleset érte.

- Micsoda? - rekordidő alatt pattantam fel a kanapéról.

- Egy autóbaleset. A St Joel kórházban van.

- Azonnal indulok.

Pillanatok alatt magamra kapkodtam az első ruhadarabokat, amiket találtam, majd rohantam. Úgy szorítottam a kormányt, hogy az ujjaim teljesen elfehéredtek. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mi történhetett vele. 

Meg se tudom számolni hány piroson mentem át, mire végre odaértem és leparkoltam. Rohantam befele, csak a recepciónál fékeztem le.

- Elnézést, Summer Adamset keresem.

- A negyedik emelet 125-ös szoba.

Mindenkit kikerülgetve, rohamos léptekkel jutottam el a liftig, ám mikor beszálltam és elindult, majdnem megőrültem, olyan lassan ment. Elöntött a pánik. Mi van ha...? Ilyenre még csak gondolni sem akartam.

Valahogy csak eljutottam a szoba elé. Egy orvos állt az ajtó előtt.

- Jó napot, Adams kisasszonyhoz jött? - erre csak bólintottam. - Dr.Stewens vagyok.

- Shawn Mendes - ráztam meg a kezét. - Hogy van?

- Az állapotát már stabilizáltuk, ami azt illeti jól van, bár még nem ébredt fel. Jöjjön - intett, majd elindult.

Beléptünk a szobába, majd megláttam, ahogy ott fekszik eszméletlenül az ágyon. Odaléptem mellé és megfogtam a kezét. Nagyon megkönnyebbültem, hogy láttam, hogy jól van. Az túlzás, hogy jól van. Az arcán és a karján kisebb horzsolásokat zúzódásokat véltem felfedezni, de ennyi. Életben van. Mindent elfelejtettem. Nem számított min is veszekedtünk. Él, és jobban lesz. Ennyi elég volt. Most már csak egy valami járt az eszemben.

- És a baba hogy van?

SUMMER

Lassan pislogva ébredtem fel. A fehér falak és fények bántották a szemem, úgyhogy beletelt egy kis időbe, amíg rendesen ki tudtam nyitni. Amint kitisztult a kép, lassan felismertem hol is vagyok. Egy kórházban. A kezemet valaki megszorította. Shawn ült mellettem és éppen ébredezett. Elaludt a széken. 

- Szia - mosolygott rám megkönnyebbülten.

Most állt csak igazán össze a kép. A kocsi, ahogy elsötétül a kép és a fájdalom ami végtagjaimba hasított. Amit egy kicsit még most is éreztem.

- Mi van a babával? - ültem fel hirtelen.

- Summer, de hát még csak most ébredtél fel, feküdj vissza egy kicsit - válaszolta tétován.

- Shawn! - szóltam rá éles hangon.

Úgy látszott belé fojtottam a szót, hiszen egy darabig nem mondott semmit. Nyelt egy nagyot, a szemébe könnyek gyűltek és megtörten rám nézett. Nem akarta kimondani. Nekem hallanom kellett, de nem tehettem meg vele, hogy ezzel kínzom. Ekkor egy orvos lépett a szobába.

SHAWN

- Örömmel látom, hogy felébredt Miss Adams - mosolygott Dr. Stewens.

- A babával mi van? - kérdezte türelmetlenül.

Tudta a választ. Tudta, de hallania kellett, hogy tudatosuljon benne. Nekem is kellett idő, mire felfogtam mi is történt.

Elvesztettük a babát.

- Sajnálattal kell közölnöm - kezdett bele nehezen - de a magzaton már nem tudtunk segíteni.

Amit akkor láttam a szemében, az a legfájdalmasabb dolog volt egész eddigi életem során. Még csak nem is sírt. Egy könnycsepp sem szabadult a szeméből, de tudtam, hogy most jobban szenved, mint bármikor. Tartotta magát.

- Értem - nyögte ki nagy nehezen. - Köszönöm. Megtudhatom, hogy mikor hagyhatom el a kórházat? - köhintett egyet, hogy tisztábban tudjon beszélni.

- Attól tarok még minimum 2 napi bent kell tartanunk megfigyelésen - folytatta a doktor.

Őt is meglepte, hogy Summer látszólag ilyen jól kezelte a dolgot.

- Most magukra hagyom önöket egy kicsit - ezzel kiment.

- Summer én annyira sajnálom - fakadtam ki. - Az egész az én hibám. Miattam van, hogy... - egy könnycsepp lefolyt az arcomon.

- Dehogyis a te hibád - nézett a szemembe.

- Dehogyis nem!

- De nem! - szólt rám kicsit harsányabban. - Ez a kettőnk hibája - belőle is kitört a sírás. - Kettőnk hibájából...

- Annyira sajnálom - a mellkasomra húztam és próbáltam csitítani, de én magam is sírtam.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Csak sírtunk ott kitudja meddig. Igaza volt. Mind a ketten hibások voltunk. Ám hetek óta ez volt az első őszinte pillanatunk. Talán innentől máshogy lesznek dolgok. Ezúttal tényleg. Lehet, hogy ez a mi új kezdésünk.