꧁Fogságban Tartva꧂ [H.S] [1. ÉVAD BEFEJEZETT]

27. Fejezet.

*Lauren szemszöge.*

Meglepődve álltam a mosdóban, amikor átölelt hirtelen a sötétség. Csak engedtem magamnak egy kis pohár vizet, ezért nem kapcsoltam villanyt az említett helyiségben, elvégre csak szomjamat próbáltam oltani. 

-Van itt valaki?- Felkapcsoltam a világitást a fürdőben, azonban nem láttam senkit sem a szobában. -Ki oltogatja a villanyt, majdnem hajnali egykor?- Elhatároztam magam, hogy az ügy végére járok. 

Elhagyva a helyiséget, a telefonommal világitva, végig caplattam a folyosón. 
Hónapokat töltöttem el ebben a házban, de még ilyenben nem volt részem. Nem mondom hogy nem féltem, de azért hajtott a kíváncsiság. Talán Susan viccelt meg? 
Benyitottam a szobájába, azonban ő már régen aludt. 
De akkor mégis ki szórakozott? 

*Harry Szemszöge*

A telefonom vakujával világitva, kerestem azt a fránya kulcsot, a szobámban, az említett monitor helyiséghez. Felkutattam mindent, azonban nem találtam sehol. Abba hagytam a kutakodást, mert egy pillanatra olyan volt, mintha hallottam volna valakit. 

*Lauren szemszöge.*

Megálltam Harry szobája előtt, mert fényt láttam kiszűrődni onnan, azonban meggyőztem magamat arról, hogy csak hallucináltam. Sóhajtottam egy mélyet. -Nem tudom hogy mi lesz holnap, illetve ma, de abban reménykedem, hogy minden helyre fog jönni, még ha mi már nem is leszünk együtt.- Lesétáltam a lépcsőn, majd lassan körbenéztem a villában. Tekintetemet magára vonzotta a félhomályba burkolózott kanapé, végül elöntöttek az emlékek. Ahogy együtt moziztunk, a nevetések, és a csók. Oda lépkedtem az ülőalkalmatossághoz, és leültem. 

*Harry szemszöge.*

Miután meggyőződtem arról, hogy senki sem hallotta meg a kutakodásomat, tovább folytattam a keresgélést, azonban ezúttal halkabban. 
Egyből tíz perces kajtatás után, megtaláltam az íróasztalom második fiókjában a kulcsot. 

-Ez az!- Szólaltam fel, egy kicsit hangosabban. -Baszki..- Elhagyva a szobámat, megkerestem a monitor helyiséget. Halkan kinyitottam az ajtót, végül betértem rajta. -Kurva jó, hogy a saját házamban kell kommandóznom.- Rögvest elkezdtem keresgélni, a múlt hónapi felvételeket a laptopon. Azonban az egyik monitoron, mint ha mozgást vettem volna észre. Az éjjellátó kamera felettébb jól rögzít, ami a nappaliban van elhelyezve, de még így is nehezen kivehető, ha valaki mozdulatlan marad. De meglepetésemre, a mozdulatot egy hang is követte. 

*Lauren szemszöge.*

Ajkaira gondolván, egy szempillantás alatt kiborsóztam. Összeszorult a szívem, és azon nyomban önhibáztatásba kezdtem. -Ha nem lettél volna olyan buta, hiú, és gyenge, akkor nem szerettél volna bele Lauren! Nézd meg magad! Itt sopánkodsz, epekedsz egy olyan férfi után, akinek igazából egy szavát sem lenne szabad komolyan venned! Mindegy hogy ki mit mond, ő akkor is csak egy sznob popsztár marad!- Fujtattam egyet, és megdörzsöltem arcomat. -Itt ülsz a sötétben, és csak rá gondolsz. Ez kell neked? Szerinted ez normális?- Nekidőltem a háttámlának, és csak meredtem a homályba. 

-Ha számodra ez nem normális, akkor most mégis miért vagy itt?- Tette fel a kérdést a már jól ismert hang, a kanapé mögött állva. Összerezzenve kiegyenesedtem, és hátra fordultam hirtelen. 

-Te..- Akadt el szavam, és nyomban felálltam. Lassan megkerülte az ülőalkalmatosságot, végül megállt előttem. 

-Azért vagy itt hogy megakadályozz? Vagy azért, mert tényleg szeretsz?- Két lábnyi üres teret hagyva közöttünk, megfagyott a levegő. Kérdése hallatán a pulzusom felszöködt kétszázra, enyhén izzadni kezdtem, és olyan zavarba jöttem, mint még soha tán. -Nos?- Lépett felém még egyet, ezzel feszültebbé téve, a már így is feszült helyzetet. -Szeretsz te engem, Lauren?-