𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐞𝐞𝐧𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

A következő egy hét szinte végig koncertekből és az új helyszínekre utazásból áll, így a végére mindenki elfárad. A rövidebb távok miatt ezúttal busszal megyünk, amiből hamar elege lesz a társaságnak, így nagyjából az út felénél elkezdődik a szenvedés, ami kitart az utazás végéig.

Már kora este van, mikor a fényűző szálloda halljába belépve elégedetten nyugtázzuk, hogy végre megérkeztünk. Mindannyian kimerülten huppanunk le a kanapék és fotelek egyikébe, miközben Martin és Claudia a recepciós pulthoz mennek, hogy bejelentkezzenek és elkérjék a szobakulcsokat. A mellettem üldögélő Deanre pillantok, aki éppen beletúr barna tincseibe, amik a homlokába hullottak, zavarva őt. A mozdulat hatására a karja megfeszül, és a pólója ujja felcsúszik, így láttatni engedi az izmait, és a karján elhelyezkedő, egy város látképét ábrázoló tetoválását. Felnézek, és a tekintetünk találkozik. Kérdőn pillant rám, mire csak lesütöm a szemem és inkább Mikeot kezdem figyelni, aki szokás szerint produkálja magát.

– Rossz hírem van, srácok! – lép mellénk Martin. – Csak három franciaágyas szoba van a számotokra, így Hope, te kénytelen leszel osztozni valamelyikőtökkel – húzza el a száját, és fejével a fiúk felé int.

– Nincs több szoba? – kérdezi Mike.

– Sajnos nincs, tele a hotel – rázza meg a fejét Martin.

– Oké – bólintok, bár kissé kelletlenül.

Szívesebben lennék egyedül, de nem akarok panaszkodni és jelenetet rendezni, mikor egyébként sem én állom a szállodai költségeket.

– Rendben, akkor a szobaelosztást rátok bízom, a mi szobáink a hotel másik végében vannak – biccent a távolabbi liftek felé. – Vacsoránál találkozunk, addig pihenjetek kicsit.

– Tehát – köszörüli meg a torkát Jack, miután Martin és Claudia eltűnnek a szemünk elől. – Lily velem lesz, az biztos.

A lány szomorúan pillant rám, én pedig a többiek felé fordulok, várva, hogy kiderüljön, ki lesz a szobatársam, ha nem Lily.

– Én nem alszom Lockwooddal, horkol, mint állat – vágja rá Mike, mire Dean kinyújtja a karját, azzal a céllal, hogy tarkón vágja.

A srác vihogva behúzza a nyakát és félreugrik, így Dean ütése csak a levegőt éri. Bosszúsan megrázza a fejét, majd valószínűleg megérzi, hogy figyelem, mert felém fordul, én viszont azonnal elkapom róla a pillantásomat.

– Bocs, haver, de én is passzolom – rázza meg a fejét Logan. – Szeretnék nyugodtan aludni – teszi hozzá, mire csak egy szemforgatást kap válaszul.

Mire észbe kapok, a három fiú, valamint Lily is lelépnek, hangos nevetésüktől visszhangzik a folyosó. Hangjuk egyre halkul, majd mikor beszállnak a liftbe, és becsukódik mögöttük az ajtó, ismét csend lesz, csak a halk zene szól.

Remek, egyszerűen remek. Bárkivel szívesebben lennék, mint Deannel, hiszen szeretnék még élni, és félek, csak az egyikünk éli túl az egy szobában töltött éjszakákat. A csók és a "nem lehetünk együtt" beszélgetés óta feszült köztünk a hangulat. Ennek pedig több mint egy hete.

Sóhajtva felmarkolom az egyetlen megmaradt szobakártyát, majd én is a felvonó felé veszem az irányt, nem foglalkozva a pultnál ácsorgó Deannel.

– Hé, Collins! – kiált utánam, mire amolyan "mi van?" pillantással nézek hátra a vállam felett. – Megvárnál?

Megállok a folyosó közepén, lábammal türelmetlenül dobolva a szőnyeggel fedett padlón, jelezve, mennyire nagy szívességet teszek neki azzal, hogy megvárom. Dean mellém lép, és immár ketten szállunk be a liftbe. Néma csendben állunk egymás mellett, várva, hogy a lift megálljon a megfelelő emeleten, majd mikor ez megtörténik, szintén egyetlen szó nélkül sétálunk végig az ajtóhoz vezető folyosószakaszon.