𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐬𝐞𝐜𝐨𝐧𝐝

𝐇𝐎𝐏𝐄

Sóhajtva szállok ki szombat reggel a kocsiból, és a napszemüvegemet a szemem elé húzva nézek körül a reptér hatalmas parkolójában. Soph természetesen elhozott, és miután százszor elmondta, mennyire örül, hogy eljöttem, valamint a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak magamra, elindulok a hatalmas, üvegfalú épület felé.

A szívem a torkomban dobog, ujjaimmal automatikusan végigsimítok a nyakamban lógó láncon. A két, összekapaszkodó szívet ábrázoló medált szorongatva figyelem, ahogy Sophie kikanyarodik a parkolóból, és még egy utolsót int, kidugva a kezét a lehúzott ablakon, majd a világoskék autó végleg eltűnik a szemem elől.

Fogalmam sincs, jól tettem-e, hogy igent mondtam. Az az igazság, hogy félek belevágni. Félek magam mögött hagyni a múltat, ami azóta is kísért. Félek megélni a pillanatot, csak átadni magam egy érzésnek. Félek... félek boldognak lenni. De tudom, hogy meg kell próbálnom. Nem Sophie kedvéért, hanem azért, mert szükségem van rá. Ha nem próbálok meg élni, és újra boldognak lenni, elveszek.

Márpedig soha többé nem akarok elveszni.

A reptér hatalmas termináljába belépve kissé rémülten nézek körül, de szinte semmit sem látok a körülöttem álló emberektől. Annyit azonban sikerül megállapítanom, hogy rengetegen vannak. Soha nem szerettem, ha sok ember vesz körül, de amióta kevesebbet mozdulok ki, teljesen elszoktam a tömegtől. Zavar a többiek jelenléte, és legszívesebben kirohannék és egyenesen hazáig futnék. De nem tehetem. Megígértem Sophienak. Így sóhajtva elindulok.

A bőröndömet magam után húzva kerülgetem az embereket, akik az indulásokat és érkezéseket jelző tábla előtt állva keresik a saját járatukat. Szorosabban fogom a szürke bőrönd fogantyúját, majd magam elé húzva a hátizsákomat átvágok egy kisebb csoporton. Az elkerített, hírességek számára fenntartott váró felé indulok, amit egy hatalmas, opálos üvegfal választ el a többi, nos átlagembertől. Alig kapok levegőt, ahogy lassan lépkedve közeledek a kapuhoz, odaérve azonban megtorpanok, mikor egy két méteres biztonsági az utamat állja.

– Hope Collins? – kérdezi, mikor felpillantok rá, ezzel kis híján kitörve a nyakamat.

– Igen – bólintok, és felé nyújtom az irataimat.

A szigorú tekintetű őr szó nélkül belepillant, majd a papírokat visszadva kinyitja előttem a kaput, én pedig nagy levegőt veszek, mielőtt továbbmennék.

Belépve egy tágas előtér fogad, bárral, éttermekkel, kávézóval. A székek ugyanolyanok, mint a kintiek, csak tiszták, a fémből készült asztalok még csillognak is. Enyhén tátott szájjal nézelődöm, ahogy egy híresség elsiet mellettem, majd az eddiginél is idegesebb leszek, mikor a váró hátuljában megpillantok egy kisebb csoportot. Megindulok feléjük, miközben sietve végighúzom az ujjaimat a derékig érő, hullámos, barna tincseimen, amiket ezúttal is kontyba fogtam, ellenőrizve, hogy nem állnak-e szerteszét.

– Hope? – fordul felém egy középkorú, magas férfi, mikor melléjük lépek.- Martin Waters, a srácok menedzsere.

– Hope Collins – rázom meg zavartan a felém nyújtott kezét.

– Nagyon örülök. Srácok, figyelnétek egy kicsit? Ő itt Hope, aki velünk tart a turné során – összecsapja a két tenyerét, de a négy, húsz év körüli fiú fel sem pillant a telefonjából. – Na jó, elég! – ereszti ki a hangját Martin, mire összerezzenek, és elképedve meredek az egyébként barátságos arcú menedzserre.

Az egyikük végre a zsebébe süllyeszti a készülékét, majd felállva a székről elém lép. Legalább másfél fejjel magasabb nálam, ezért hátrébb lépek, hogy ne csak az egyébként kiemelten izmos mellkasát lássam.