𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐞𝐢𝐠𝐡𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

Már eltelt egy hét, mióta elindult a turné, az idő pedig csak úgy repül. A fiúk azóta már adtak négy koncertet, amit VIP helyről nézhettem végig, és persze rengeteg képet készítettem. Deannel a liftes incidens óta nem beszélünk sokat, ami nagyon zavar. Azt hittem, jól kijövünk, de ezek szerint tévedtem.

A gondolataim is folyton körülötte forognak, egyszerűen képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Még mindig nem értem, miért viselkedik velem az egyik pillanatban olyan gorombán, mint még soha, ugyanakkor miért hajol olyan közel hozzám a következő másodpercben, hogy érezzem mentolos leheletét az ajkamon? Teljesen összezavar, így inkább igyekszem kerülni a társaságát, míg meg nem értem, mi történik velem.

Késő délután érkezünk meg a turné következő helyszínére, a hotelszobáink elfoglalása után pedig nekiállok kipakolni a ruháimat a bőröndből a szekrénybe. Miután végzek, összecsukom az üres bőröndöt, és a szekrény mellé állítom. A fogason szépen beakasztva lógnak a ruháim, és a dzsekim, amit a meleg idő ellenére elhoztam, hátha kell.

Hanyatt fekszem az ágyon, és a plafont bámulva próbálom felfogni, hol is vagyok most. Még mindig hihetetlen, hogy eljöttem. Két hónap. Két hónapig leszek távol. Ez elvileg elég idő ahhoz, hogy végre továbépjek.

Sóhajtva felülök, és az éjjeliszekrényről felkapom a telefonomat. Már nincs időm felhívni Sophie-t, ezért csak egy gyors üzenetet küldök neki, melyben megírom, hogy minden rendben, jól vagyok, de sajnos mennem kell vacsorázni. Végül úgy döntök, nem viszem magammal a készüléket, ezért előveszem a töltőt, és bedugva a konnektorba visszateszem a telefont az éjjeliszekrényre.

A szobakártyát a zsebembe süllyesztve indulok le vacsorázni. A liftből kilépve elhaladok az üvegfal mellett, ami elválaszt az étteremtől, ami már innen nézve is nagyon elegánsnak tűnik. A helyiség nincs tele, de azért vannak vendégek, akik a kör alakú asztaloknál üldögélnek.

Az egyik hátsó asztalnál azonnal kiszúrom az ismerős társaságot, akik most sem képesek csendben maradni, így idáig hallom a srácok nevetését. A svédasztalhoz lépve végignézek a választékon, majd szedek magamnak egy keveset, amit talán képes leszek megenni, és elindulok a csapat felé.

– Sziasztok! – a tányéromat a kezemben fogva huppanok le a Mike melletti üres helyre.

– Szia! – kapok egy mosolyt Logantől, Jack és Lily pedig kedvesen intenek egyet.

– Mit eszel? – néz kérdőn a tányéromra Mike, mire hitetlenül megrázom a fejem.

– Rántott hús, Mikey. Ennyit igazán tudhatnál.

– Minek az nekem? – vonja meg a vállát. – Hopey, én pizzán élek! – utánozza le az általam kreált becenevet, majd röhögve felkap egy szeletet a hatalmas pizzájából, és beleharapva jóízűen enni kezdi. – Egyébként meg – pillant ismét az előttem heverő tányérra – ez még enyhe jóindulattal sem nevezhető vacsorának. Hogy tudsz ilyen keveset enni?

– Nem vagyok nagy evő – vonok vállat az ajkamba harapva. – És, mik a tervek holnapra? – kérdezem, hogy témát váltsak, miközben belekortyolok a vizembe, és érdeklődve pillantok körbe.

– Próbák, majd este koncert – Jack villáját a tányérjának támasztja, miközben mesélni kezdi a részletes programtervet, én pedig érdeklődve hallgatom, ami nem mondható el a társaság többi tagjáról.

Mike még mindig tömi a fejét, az ő figyelmét teljesen leköti a kolbászos pizzája. Logan a telefonján szórakozik, Lily feláll, hogy hozzon még magának salátát, Dean pedig még mindig nincs itt.