𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐭𝐰𝐞𝐥𝐟𝐭𝐡

𝐃𝐄𝐀𝐍

Négy nap. Négy teljes nap telt el azóta a bizonyos este óta. Én pedig pontosan négy napja nem beszéltem a lánnyal, akit képtelen vagyok kiverni a fejemből.

Az utóbbi napokat holdkórosként töltöttem, fejben teljesen máshol járva, mint ahol lennem kellett volna, ez pedig a többieknek is kezdett feltűnni, azonban nem tették szóvá. Hope hozzám se szólt, igyekezett messziről elkerülni, de néha éreztem magamon a pillantását.

Ez pedig az őrületbe kergetett.

Pontosabban az, mennyire hiányoltam, hogy nem volt mellettem. Ez alatt a néhány nap alatt, mióta megismertem őt, sokkal közelebb került hozzám, mint eddig bárki. És bár pont ezért löktem aztán távolabb magamtól, mélyen belül elképesztően hiányzott a lány.

Helytelen volt megcsókolnom, pontosan tudom. Azonban akkor, abban a percben nem gondolkodtam, csak hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek. Azt nem tudom, miért tettem. Az egyik pillanatban még beszélgettünk, mint két barát, a következőben pedig már előtte álltam és őt csókoltam. Egyetlen másodperc alatt változott meg minden, ahogy lehajolva elvettem tőle, amire azóta vágytam, mióta először megpillantottam őt.

Azóta pedig egyre jobban belopta magát a szívembe. Sőt, egyenesen aggódtam érte, mikor elrohant a vacsorától, pedig alig ismertem. Mégis követtem a mosdóba, hogy lássam őt a legrosszabb pillanataiban. Soha senkit nem láttam még ennyire széthullani, ez pedig rosszabb volt, mint bármilyen rémálom. Ez a törékeny, mégis elképesztően erős lány, aki ennél sokkal többet érdemel, teljesen szétesve ült a hideg padlón. Én pedig nem tudtam segíteni neki. Szerettem volna, ő azonban elküldött. Igazság szerint megértem, a helyében én is egyedül akartam volna lenni. Mindenesetre soha nem volt még olyen nehéz megtennem valamit, mint mikor otthagytam őt összekuporodva a mosdó kövén.

Ezt követően két napig nem beszéltünk, majd átjött hozzám, én pedig mindent elrontottam. És fogalmam sincs, miért tettem. Mikor azt mondta, még soha nem csókolózott, valami megváltozott bennem. Hirtelen magam mellett akartam tudni őt. Olyan közel, mint még soha. Ezért megcsókoltam, hogy ha szavakkal nem is, legalább így megmutathassam neki, mit érzek, mekkora zavar van a fejemben, melynek egyetlen okozója van: ő.

Azonban ahogy elhúzódtam tőle, már tudtam, mennyire elrontottam. Nem lett volna szabad megcsókolnom őt így, hogy végig tudtam, nem adhatom meg neki, amire szüksége van. Nem vagyok az az ember, akire szüksége van. Nem tudok az az ember lenni. Nem vághatok bele egy kapcsolatba, azonban nem tehetem meg vele, hogy csak játszadozom az érzéseivel. Így gyáván a legegyszerűbb utat választottam, igyekeztem minél távolabb lökni magamtól, remélve, hogy ettől mindkettőnknek jobb lesz, főleg neki.

Eddig viszont nem tűnt úgy, mintha igazam lenne.

Ennek ellenére nem gondoltam meg magam, még azután sem, hogy könnyes pillantása találkozott az enyémmel, én pedig kis híján kétrét görnyedtem a fájdalomtól, amit a benne lévő mérhetetlen csalódottság váltott ki belőlem. Abban a másodpercben megfogadtam, hogy soha többé nem akarok fájdalmat okozni neki. Ez viszont elkerülhetetlen, ha velem van, ezért kell minél jobban kerülnöm őt.

Ugyanis egyre jobban vonz magához, így addig kell távol tartanom magam tőle és elérni, hogy ő is ezt tegye, amíg még képes vagyok rá és nem adom át az irányítást az érzéseimnek, amik azonnal hozzá vezetnének.