𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐧𝐢𝐧𝐞𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

Két nap telt el a rosszul sikerült vacsora és egy nap a fiúk újabb koncertje óta. Legnagyobb meglepetésemre Martin még pár órával a koncert előtt megkeresett, és megnyugtatott, hogy természetesen kihagyhatom a koncertet, ha még mindig nem vagyok jól. Bár szerettem volna menni, végül mégis a maradás mellett döntöttem. Fogalmam sem volt, hogy honnan tud Martin a rosszullétemről, de volt egy sejtésem.

A tegnapelőtti és a tegnapi estét így végül Lily társaságában töltöttem, ahogy a ma délelőttöt is. Filmet néztünk, rendeltünk magunknak vacsit a szobába, és rengeteget beszélgettünk. Azt hiszem, találtam még egy barátnőt, amiért nagyon hálás vagyok.

Sophie-n kívül senki nem maradt mellettem a régi barátaim közül. Szép lassan mindenki elhagyott, volt, aki korábban, volt, aki egész sokáig maradt. De végül mindenkit elmartam magam mellől. Kivéve Sophiet. Ő kitartott mellettem, és segített, amiben csak tudott. Fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle.

És most, ennyi idő után talán újra esélyem nyílt a barátkozásra. Találtam egy új barátnőt, Lily személyében. Egyelőre nem meséltem el neki a vacsoránál történteket, magyarázatként is csak rosszullétet említettem, ennek pontos okát nem akartam részletezni. Sophienak sem mondtam, nem akartam, hogy aggódjon.

Azóta nem beszéltem Deannel. Tegnap ki sem mozdultam a szobámból, így sehol nem botlottunk egymásba. Nem tudtam volna a szemébe nézni, ugyanis fogalmam sem volt, mit gondol rólam az este történtek után. Inkább elkerültem őt, annak ellenére, hogy tudtam, meg kellene beszélnünk a dolgokat. Tisztában voltam vele, hogy bocsánatot kell kérnem tőle azért, ahogy vele bántam.

Féltem, mit fog mondani Dean, azonban azt is pontosan tudtam, nem kerülhetem örökké a beszélgetést, és előbb- utóbb úgyis találkoznunk kell. Így végül rávettem magam, hogy átmenjek hozzá.

✧

Nos, így kerülök ma délután ismét Dean szobájának ajtaja elé. Csak ezúttal nem megyek tovább, mint akkor este, hanem némi habozás után nagy levegőt veszek és bekopogok.

Néhány másodperccel később az ajtó kinyílik, én pedig szembetalálom magam Deannel. Elakad a lélegzetem, ahogy a tekintetünk összetalálkozik, majd gyorsan végigmérem. Haja kócos, és annak ellenére, hogy még csak délután van, úgy tűnik, ő már valamilyen érthetetlen okból kifolyólag ágyban volt. Talán aludni akart még a koncert után. Csupán egy fekete boxeralsót visel, a felsőtestén jól látszik minden izom, így a hasán lévő kockák is.

– Tetszik a látvány? – kérdezi szórakozottan, alvástól rekedt hangon, mire azonnal elkapom a pillantásomat és érzem, hogy fülig vörösödöm.

Az ajkamba harapok, és lesütött szemmel igyekszem kerülni a tekintetét, ami az előbb még valósággal a lelkemig hatolt. Ő az az ember, aki képes úgy nézni, hogy hirtelen azt érezd, el akarod mondani neki minden gondolatod, titkod és fájdalmad.

– Beszélhetnénk? – kérdezem végül, és magam is meglepődöm, mennyire halk a hangom, így megköszörülöm kiszáradt torkomat. – Kérlek – teszem még hozzá gyorsan.

– Felőlem – vonja meg a vállát, és a hajába túrva elindul vissza a szobába. – Nem jössz? – szól még hátra a válla felett.

– De – mondom gyorsan, és becsukva magam mögött az ajtót követem Deant a hálóba.

– Szóval? – pillant rám kérdőn, miután lehuppan az ágyára, és két karját összefonva a tarkója alatt kényelmesen elhelyezkedik.

A mozdulatsort akaratlanul is végignézem, és ekkor észreveszem a karját díszítő tetkókat. A felkarja nagy részén virágok és indák kanyarognak, amit kicsit furcsállok. Olyan srácnak tűnik, aki kemény, nem fél visszaszólni, de a virágos tetoválás jóval lágyabbá varázsolja az összhatást. Kíváncsi lennék, miért csináltatta.