𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲- 𝐟𝐢𝐟𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

Magam is meglepődtem, milyen hamar eljött az a bizonyos másnap. Szinte néhány pillanatnak tűnt a Dean szobájában lefolytatott beszélgetés és a partra néma csendben megtett séta között eltelt idő. Most pedig itt ülünk, egy kidőlt fa törzsén, a hullámok csapkodását hallgatva, próbálva összeszedni a gondolataimat. Tudom, hogy nekem kellene nyitni, hiszen eddig mindig azt éreztem, Dean képtelen rá.

Beletúrok a hajamba, ami most kivételesen nincs szoros kontyba fogva, így természetes hullámokban omlik a hátamra.

- Fogalmam sincs, hol kezdjem - idegesen felnevetek, majd oldalra fordítva a fejem a mellettem ülő Deanre pillantok.

- Nem akarok erőltetni semmit - suttogja, hangját kissé elnyomják a felcsapó hullámok.

- Tudom, és hálás is vagyok érte - a tekintetünk találkozik, én pedig sóhajtva megrázom a fejem. - De amíg nem döntöm le teljesen a saját falaimat, nem tudok belevágni ebbe az egészbe, a körforgásba pedig belefáradtam.

Dean aprót bólint, de nem szól semmit, csak türelmesen megvárja, míg összeszedem a gondolataimat. Egy pillanatra lehunyom a szemem, élvezve a Nap melengető sugarait a bőrömön, majd az előttem elterülő, végtelen víztükörre szegezve a pillantásomat felsóhajtok.

Még senkinek nem meséltem el, hogyan vesztettem el a számomra legfontosabb személyt. Váratlanul történt, és csupán egy pillanat alatt minden megváltozott. Nem tudtunk felkészülni rá, hiszen nem olyan volt, mint egy hosszan elhúzódó betegség, melynek végén, bár fájó szívvel, mégis ki tudjuk mondani, hogy jobb lesz így neki, hiszen nem szenvedett tovább. Nem, ez hidegzuhanyként ért minket, és ezt a csapot azóta sem zárta el senki, naponta zúdul ránk a hideg víz, emlékeztetve, hogy ő nincs itt, és már soha nem is lesz.

A lábujjaimmal a tükörsima vízfelszínt igyekszem kissé összezavarni, miközben hagyom, hogy a mélyre eltemetett emlékek újra a felszínre törjenek és magukkal ragadjanak.

Apró, tűszúrásszerű fájdalmat érzek mindenhol, miközben a hosszú hónapokkal ezelőtti események újra előkerülnek, elindítva a lavinát, ami tudom, ezúttal is maga alá temethet. Próbálok egyenletesen lélegezni, hogy megnyugodjak, és el tudjak mondani Deannek mindent, amit akarok.

- Másfél évvel ezelőtt történt - kezdek bele, és igyekszem leplezni a hangom remegését. - Épp moziban ültem az akkori társaságunkkal, mikor apa többször egymás után hívott. Nem tudtam, miért keres, de kimentem a teremből és visszahívtam. Nem tudott beszélni, csak sírt, és arra kért, menjek haza. Iszonyúan megijedtem. Azt hittem, a nagyival történt valami, aki akkor már jó ideje beteg volt. Szó szerint futottam hazáig, még a buszra sem vártam. Rohantam, mert elképesztően aggódtam. Egy örökkévalóságnak tűnt az út, de nem lassítottam. Csak futottam, hogy aztán a kapun beesve azt lássam, ahogy az apám a konyha hideg csempéjén térdelve zokog. Minden ereje elhagyta, képtelen volt bármit is mondani - szorosan behunyom a szemem a rám törő emlékek hatására.

Mintha víz alatt lennék, zúg a fülem, és alig tudom kimondani a következő szavakat.

- Csak... csak néhány perccel és egy hatalmas pohár vízzel később tudta összeszedni magát annyira, hogy nagy nehezen elmondja... anya meghalt.

Összeszorítom a szemem, mert érzem, ahogy a könnyeim igyekeznek utat törni maguknak. Az ajkamba harapva próbálom visszafojtani a sírást, azonban mikor a következő pillanatban Dean körém fonva erős karjait szorosan átölel, nem bírom tovább.