𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐭𝐰𝐞𝐧𝐭𝐲- 𝐧𝐢𝐧𝐞𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

Másnap reggel a vállamba hasító fájdalomra ébredek. Nyöszörögve fordulok a másik oldalamra, és a fejemre húzva a takarót próbálom jelezni, hogy nem áll szándékomban kikászálódni az ágyból.

- Hé hétalvó, ideje felkelni! Hasadra süt a Nap! - az ismerős hang hallatán egy pillanatra azt hiszem, csak álmodom.

Kissé zavartan dugom ki az orrom a takaró alól, hogy az erős fényben hunyorogva próbáljam kivenni az ágy mellett álldogáló alakot. Amikor rádöbbenek, ki ébresztett fel, minden álom kimegy a szememből, és visítva ugrom ki az ágyból, hogy a legjobb barátnőm nyakába vessem magam.

- Soph! - a könnyeim is kicsordulnak, olyan szorosan ölelem magamhoz a barna hajú lányt, mélyen beszívva az ismerős, virágos parfüm illatát.

- Jó reggelt! - körém fonva a karját megsimítja a hátamat, majd kissé elhúzódik, hogy lássa az arcomat.

- Mit keresel te itt? - kérdezem a szememet dörzsölgetve, miközben leülök az ágyra, próbálva feldolgozni, hogy Soph tényleg itt van mellettem.

- Emlékszel, mikor tegnap azt írtam, elmentem vásárolni anyával? - kérdezi sóhajtva, mire bólintok. - Nos, akkor valójában épp rekordsebességgel pakoltam be a bőröndömbe, nehogy lekéssem az esti gépet. Így is át kellett szállnom, mert nem volt közvetlen járat. Szóval futottam a géphez, aztán vártam pár órát a csatlakozásra, végül újból repültem. Dean kijött értem a reptérre. Nagyjából egy órája értem ide, csak gondoltam, hagylak aludni.

- De... miért? - értetlenül nézek rá.

- A lovagod felhívott tegnap este, hogy nem lenne-e kedvem eltölteni veletek néhány napot itt, mielőtt továbbmentek. Azt mondta, valószínűleg most van a legnagyobb szükséged rám, ha már ő mindent jól elrontott - ül le mellém, én pedig elképedve temetem a tenyerembe az arcomat.

- Szóval Dean hívott tegnap, miközben beszéltünk?

- Igen - bólint. - Én pedig egy percig sem haboztam. Már napok óta láttam rajtad, hogy kezded kissé felmondani a szolgálatot, mintha belefáradnál a kettőtök dolgába Deannel. Ő pedig a legjobb időpontot választotta arra, hogy felhívjon, mivel a tegnapi beszélgetésünk közben én is azon gondolkodtam, hogy ide kellene utaznom.

Hitetlenül megrázom a fejem. Képtelenség. Ugyanakkor, mivel tisztában vagyok vele, hogy mindez igaz, igyekszem összeszedni minden erőmet, nehogy most azonnal Deanhez rohanjak. Legszívesebben a karjába vetném magam, és hagynám, hogy szorosan magához ölelve a hajamba temesse az arcát. Azonban azt is tudom, hogy jelen állás szerint nagyobb az esély rá, hogy óvatosan eltolna magától, ha megpróbálnám. Ezt pedig nem tudnám elviselni.

Végül csak sóhajtva megrázom a fejem, igyekezve kizárni Deant a gondolataim közül. Persze nem tudom.

- Annyira örülök, hogy itt vagy - halványan elmosolyodom, és hátradőlve az ágyon felnézek a plafonra.

Sophie is mellém fekszik, és némi fészkelődés után hozzám szorosan hozzám bújik. A keze után nyúlok, miközben az ágytámlának támasztjuk a lábunkat, ahogy régen is mindig tettük.

- Nagyon hiányoztál - motyogja, és megszorítja az ujjaimat.

- Tudom, én vagyok életed értelme - vágom rá, mire hangosan felnevet.

- Aha, persze. De azt hiszem, te már lecseréltél engem - jelentőségteljes pillantást vet rám, mire a tenyerembe temetem az arcomat.

- Egyrészt soha nem cserélnélek le - rázom meg a fejem. - Másrészt fogalmam sincs, mi van köztem és Dean között. Nem is vagyunk együtt, és ha továbbra is ezt a macska- egér játékot űzzük, félek, nem is leszünk.