𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐭𝐞𝐧𝐭𝐡

𝐇𝐎𝐏𝐄

Néhány percig hallgatunk, miközben a gondolataim ezerrel pörögnek. Újra és újra lejátszom a fejemben az utóbbi néhány percet, de mindig ugyanoda lyukadok ki. Az előttem álló sráchoz, aki nem tűnik túl boldognak attól, hogy megcsókolt.

– Dean? – kérdezem bizonytalanul, de nem válaszol. – Dean – ismétlem kicsit hangosabban, mire idegesen sóhajtva felém fordul.

– Hope, én... ezt nem lett volna szabad – suttogja.

– Mi? – kérdezek vissza értetlenül. – Ezt meg hogy érted?

– Nem lett volna szabad megcsókolnom téged – ismétli halkan.

A szívem, ami eddig ki akart ugrani a mellkasomból, hirtelen mintha megállna.

– Miért nem? – nyögöm ki nagy nehezen.

Néma csend.

– Miért nem, Dean?

– Nem vagyok jó ember – sóhajt fel végül. – Túl sok hibát elkövettem már, nem akarom növelni a számot.

Repedés. Mintha mindjárt darabokra törnék. Levegő után kapkodok.

Ez lennék én? Egy hiba?

– Szóval én egy hiba vagyok neked? – emelem fel a hangom.

– Nem úgy értettem – rázza meg a fejét. – Nem te vagy a hiba, hanem ez... köztünk. Nézd, én nem akarok komoly kapcsolatot.

– Szóval ez az egész csak egy játék? Én is csak egy játékszer vagyok? Csak szórakozásnak kellettem, amíg nem találsz mást egy éjszakára?

– Nem, dehogy – tiltakozik azonnal. – Te... te sokkal több vagy annál. Nem ismerlek régóta, de soha nem gondoltam úgy rád, mint aki csak arra kell, hogy megdu... hogy lefeküdjek vele – érzem, hogy eredetileg máshogy akarta befejezni a mondatot, de aztán mégsem akart káromkodni.

– Akkor miért teszed ezt velem? – suttogom.

– Mondtam már, nem vagyok olyan ember, akivel lenni akarsz. Sokkal jobbat érdemelsz nálam, és hiába vagy fontos nekem, nem az vagyok, akire szükséged van, Collins.

– Tehát azért löksz el magadtól, mert fontos vagyok neked? – kérdezem.

Értetlenül meredek rá. Egyre kuszább az egész helyzet. Hogy én? Fontos lennék Deannek? Ugyan mióta? Igen, határozottan jobb lett a kapcsolatunk, mint az első napokban volt, de nehéz elhinni, amit Dean mondott.

Fontos vagy nekem.

Fontos vagy nekem.

Fontos vagy nekem.

Csak ez a három szó kavarog a fejemben, én pedig egy pillanatra lehunyom a szemem, és a halántékomra szorítva az ujjaimat próbálom csillapítani az örvényt, és kizárni Dean hangját, ami ugyanazt a mondatot ismételgeti.

– Tulajdonképpen igen – bólint. – Fontos vagy nekem, Collins, és nem akarlak téged is bajba sodorni. Épp elég, ha én keveredem bele minden hülyeségbe, épp elég, ha nekem lesz belőle bajom.

– Nem kevernél bele semmibe, Dean. El tudom dönteni, mit szeretnék, vagy mi a jó nekem, nincs szükségem rá, hogy más hozza meg helyettem az én döntéseimet. És miért hiszed azt, hogy nem vagy jó ember? – Dean lehajtja a fejét.

Nem értem. Egyáltalán nem rossz ember. Néha kicsit bunkó, de őszintén, mindenkinek vannak ilyen pillanatai. Ettől még nem lesz kevésbé jó ember. Hiszen mindezek ellenére mellettem állt, mikor szükségem volt rá. Olyan ember, aki képes elfeledtetni a szomorú pillanatokat, hogy csak a jóra koncentrálhass. Legszívesebben elmondanék neki mindent az életemről, de valami mégis visszatart. Talán az, hogy nagyon kevés ideje ismerem, és még nem tudok annyira bízni benne. De biztos nem az, hogy ő rossz ember.