𝐟𝐨𝐮𝐫𝐭𝐞𝐞𝐧𝐭𝐡

2.1K 94 12
                                    

𝐃𝐄𝐀𝐍

Végre nyílik a fürdőszoba ajtaja, mire az éjjeliszekrényemre teszem a telefonomat. Az előre eltervezett gúnyos beszólás a torkomon akad, ahogy megpillantom a lábujjhegyen lépkedő lányt. Egy ujjatlan felső és egy rövid pamutsort van csak rajta, szennyes ruháját erősen a mellkasához szorítva vág át a szobán. A ruhákat bedobja a szekrénybe, majd bemászik mellém az ágyba, és magára húzza a vékony takarót.

– Jó éjt! – suttogja halkan.

– Máris alszol? – kérdezem meglepetten, miközben felé fordulok, így a függöny résén beáramló utcai fény megvilágítja az arcát.

Haját kétoldalt szoros copfba fonta, amitől még fiatalabbnak tűnik. Próbálom nem bámulni őt, de nehéz. Egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a pillantásomat. Elképesztően gyönyörű. Természetesen, nem azért, mert hat réteg sminket visel. Gyönyörű, de számomra akkor is elérhetetlen. Pontosabban elérhető, de nem tehetem meg vele, hogy belekeverem az életembe. Az még nekem is túl zűrös.

– Igen – nyitja ki a szemét, és a tekintetünk összetalálkozik. – Miért, mit kéne csinálnom? Éjszaka van.

– Mondjuk beszélgethetnénk – vetem fel, és megvonom a vállam.

– Mégis miről? – ül fel sóhajtva, és két karját összefonja a mellkasa előtt.

– Nem tudom, csak úgy.

– Szerinted képesek vagyunk anélkül beszélgetni, hogy megbántanánk a másikat, vagy kínossá válna az egész?

– Addig nem tudjuk meg, amíg nem kezdünk bele – jegyzem meg.

– Oké. Akkor kezdd te – horkant fel, és egy színpadias sóhaj közepette a térdére támasztja a könyökét.

– Boldogan.

– Miért kezdtél el rajzolni? - kérdezem nagyjából húsz perccel később, miközben lehajolva kiveszek egy dobozos kólát a minibár hűtőjéből. – Kérsz? - pillantok felé, kezemben egy másik üdítővel, de Hope csak megrázza a fejét.

– Már kisgyerekként is a közeli papírbolt volt a kedvenc helyem. Órákig nézelődtem a hatalmas vásznak, fehér papírlapok, ceruzák és színes festékek között. Végül a hatodik szülinapomra kaptam egy igazi festőkészletet. Igazából akkor kezdődött. Azóta már inkább rajzolok, és ritkábban használok ecsetet, de a festés mindig az egyik kedvenc elfoglaltságom marad. Mostanában viszont már a rajzolás sem megy – sóhajt.

– Miért? – kérdezem halkan.

– Inkább hagyjuk – motyogja, és kerülve a pillantásomat a szoba sarkát kezdi figyelni.

– Meg... megnézhetem néhány rajzod? – kérdezem kicsit bizonytalanul.

– Persze – vonja meg a vállát, majd kimászik az ágyból, és a táskájához lépve előkeresi a telefonját.

Visszafekszik mellém, és feloldva a készüléket némi habozás után a kezembe nyomja, a képernyőn a lefotózott rajzaival.

– Collins, ezek nem is rosszak – mondom, mikor már nagyjából a harmincadik rajznál járunk.

A szemem sarkából rápillantok. Az ajkát harapdálva nézi a képeket, ujjaival a nyakában lógó láncot tekergeti, mint szinte minden másodpercben.

– Köszi – motyogja végül.

– Tényleg, fantasztikusak a rajzaid. Van hozzá tehetséged – mosolygok rá, ő pedig halványan mosolyogva lehajtva a fejét és elvörösödik a dicséret hallatán.

𝐡𝐨𝐩𝐞Where stories live. Discover now