𝐡𝐨𝐩𝐞

𝐟𝐢𝐫𝐬𝐭

𝐇𝐎𝐏𝐄

– Ez micsoda? – kérdezem, mikor kényelmesen elhelyezkedem az ágyon, törökülésbe húzva a lábam.

A késő délutáni Nap besüt a szobába, ezért az erős fényben hunyorogva figyelem a legjobb barátnőmet. Sophie egy laza mozdulattal a füle mögé simítja az arcába hulló barna tincseit, majd némi habozás után a háta mögül előhúz egy félbehajtott papírlapot. Sóhajtva felém nyújtja, én pedig értetlenül veszem el és kissé bizonytalanul méregetem a szórólapnak tűnő papírt.

– Csak olvasd el, Hope – rázza meg a fejét, mire vállat vonva széthajtom a lapot, és átfutom a sorokat.

– Nem értem, ez egy szórólap a Thunders turnéjáról – összehúzott szemöldökkel fordulok Soph felé, még mindig nem tudva, miről is van szó.

Azt azonban sejtem, hogy bármi is a legjobb barátnőm terve, az nem fog tetszeni.

- Hope, mint tudod, a banda gitárosa, Dean a mostohabátyám. Beszéltem vele és bár ő azonnal nemet mondott, a menedzserük, Martin szerint elmehetsz velük a turnéra. Megemlítettem, mennyire jól rajzolsz, és megmutattam neki néhány korábbi rajzodat, és nagyon tetszettek neki. A Thunders bandának épp kellene egy új logó, és megbeszéltem Martinnal, hogy elkíséred őket a turnéjukra, feltéve, hogy a végéig elkészíted nekik a logót.

Pislogás nélkül meredek rá, a fejemben újra és újra visszajátszva a szavait. Hogy én? Elmenjek? Egy turnéra? Vadidegen emberekkel? Na azt már nem.

Lehetséges, hogy van olyan ember, aki a spontaneitásáról híres, de az nagyon nem én vagyok, és ezt Sophie is pontosan tudja.

- Mi? - elképedve nézek a legjobb barátnőmre.

- Szeretném, ha elmennél.

- Hogy tehetted ezt? - felugrom, és a hajamba túrva járkálni kezdek a szobában. - Nagyon jól tudod, hogy nem akarok elmenni sehova! Jó itt nekem, Soph, érted?

- Drága - sóhajt fel, ami mindig annak a jele, hogy egy nagymonológ következik. - Én megértem, hogy szomorú vagy. Borzalmas dolgokon mentél keresztül, én pedig hálás vagyok, hogy átvészelted, újra talpra álltál, és nem adtad fel. Tudom, hogy nem volt könnyű, hiszen itt voltam, és láttalak végig. Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek, Hope. De te is tudod, hogy ez így nem mehet tovább. Ez nem élet, ez... ez száműzetés, amibe minden ok nélkül, önkényesen vonultál, pedig mindenki ellene volt.

- Mi van akkor, ha nekem jó így? - kérdezem, összefonva a karom a mellkasom előtt.

- Tudod, hogy szeretlek. Épp ezért mondom, hogy mindketten tudjuk, nem jó neked így.

- De igen! - erősködöm.

- Egyre gyakoribbak a pánikrohamaid. Minden éjjel rémálmod van, emiatt alig alszol, és szinte nem is eszel. Hope, lassan már ott tartasz, ahol másfél éve voltál. Én végig melletted voltam, tudom, min mentél keresztül, és borzalmas állapotban voltál. Nem akarom, hogy újra visszasüllyedj a gödör mélyére - suttogja.

- Nem fogok! - mondom azonnal. - Hiszen nem is zárkózom be, élem az életem!

- Hope, mikor mozdultál ki utoljára a házból? - kérdezi Soph sóhajtva.

- A hétvégén - vágom rá, ő viszont csak szomorúan megrázza a fejét.

- A bevásárláson és a sulin kívül. Másfél éve nem mentél el sehova! Se egy buliba, se ruhákat venni, se ki a partra csak úgy, sehova. Ez nem mehet így tovább! Igen, tudom, a hátad mögött cselekedtem. De őszintén, Hope, ha megkérdezlek, igent mondasz? Nem. Mindketten tudjuk, hogy azonnal elutasítottad volna a lehetőséget. A srácok menedzsere le volt nyűgözve, annyira tetszettek neki a rajzaid. Tehetséges vagy, Hope, de nem használod ki.