𝐭𝐡𝐢𝐫𝐝

2.5K 116 82
                                    

𝐇𝐎𝐏𝐄

Mikor ismét kinyitom a szemem, már úton vagyunk. Sóhajtva kinyújtózom, majd összeszorítom a szemem, mikor a térdem hangos reccsenéssel jelzi, hogy eléggé elgémberedett a hosszú út alatt. Végül úgy döntök, felállok az ülésből, és körbepillantok a csendes gépen.

Mellettem Mike még alszik, ahogy Jackson és Lily is. Logan a telefonján netezik, de fel sem néz a készülékből, ahogy elhaladok mellette, és elindulok hátrafelé.

Az ülések között lépkedve figyelek, nehogy orra essek a fiúk szanaszét heverő cuccában. A gép hátsó felében Martin a bézs kanapén üldögél, ölében a laptopjával. Mikor észrevesz, rám mosolyog, és kezét felemelve int. Visszamosolygok, majd elfordítva a fejemet kinézek az ablakon.

Elakad a lélegzetem.

A felhők felett vagyunk, alattunk bolyhos, fehér vattapamacsra emlékeztető bárányfelhők terülnek el. A vakító napsugarak beragyogják az egész gépet. A világosbarna és bézs berendezés fém felületein visszatükröződik a napfény, így hunyorogva nézek szét a felhők tetején.

– Tetszik? – szólal meg mögöttem egy hang, amit azonnal felismerek, hiába csak néhány órája hallottam először.

Összerezzenek, és ezúttal nem a felhők okozta gyönyörű látvány miatt nem kapok levegőt. Ijedtemben ugrom egyet, ennek köszönhetően beverem a fejem a gép oldalába.

– Au! – dörzsölöm meg a fájó pontot, majd bosszúsan húzom össze a szemöldököm. – Kösz – sziszegem, mikor megfordulva meglátom Deant, aki az ülésen heverészve figyel.

– Bármikor – pofátlanul halvány mosolyra húzza a száját, majd ujjaival beletúr barna hajába.

– Miért nem alszol? – kérdezem.

– Nem tudok – vonja meg a vállát.

Bólintva megfordulok és átlépkedve a földön heverő táskákon visszamegyek az ülésemhez.

Odaérve látom, hogy Mike még mélyen alszik, a szája kicsit nyitva, és halkan hortyog. Ezzel még nem is lenne probléma, de álmában végigfeküdt mindkét helyen, ezért most nem tudok visszaülni. Körbenézve látom, hogy már csak egyetlen helyen nem ülnek, mivel Logan is két helyet elfoglalva netezik. Sóhajtva mérlegelem a helyzetet, majd végül az ajkamba harapva huppanok le a Dean melletti, még üres ülésre.

– Csak itt volt hely – emelem fel a kezem védekezőn, mikor tekintetem összetalálkozik Dean értetlen pillantásával.

– Nekem mindegy – újabb vállrándítás. – Egyébként kérdésedre válaszolva soha nem alszom repülőn – utal vissza a beszélgetésnek nem nevezhető kommunikációnk egy korábbi pontjára.

Biccentek, majd bedugom a fülembe a fülhallgatómat, ezzel is jelezve, hogy nem szeretnék tovább csevegni. Elindítok egy lejátszási listát, és kényelmesen elhelyezkedem, készen arra, hogy visszaaludjak, de megfeledkezem arról, hogy nem vagyok egyedül.

– Mit hallgatsz? – Dean hangja tompán hatol át a zenén, én pedig dühösen rántom ki a fülemből a fülest.

Komolyan, nem tudna békén hagyni?

– Mi van? – ingerülten cseng a hangom, de őszintén nem érdekel.

– Azt kérdeztem, mit hallgatsz. Ezért nem kell mindjárt megölni.

Szemforgatva nyitom meg a lejátszási listát, és a kezébe nyomom.

– De bénák! – felnevet, átfutva a számokat.

𝐡𝐨𝐩𝐞Where stories live. Discover now